Élet- és karrierinterjúk

(rezümé)

Olyan könyveket akartam csinálni, amilyenek nem voltak azelőtt, és amik izgattak engem is.

Szőnyei Tamás

Szőnyei Tamás

Nagyon kevés újságíró tud úgy írni zenéről, mint Szőnyei Tamás: cikkei ‒ szóljanak bár ismert vagy ismeretlen előadóról, bármilyen stílusból ‒ valahogy mindig arra sarkallják az olvasót, hogy utánamenjen, beleássa magát az adott zenébe, hogy átérezze azt a fajta szeretetet, amit Szőnyei is érez a dalok hallgatásakor. Az 1957-ben, Budapesten született újságíró, többkötetes író harminc év elteltével is képes volt váltani, hiszen az ÁBTL-nél végzett levéltárosi munkája szintén kiemelkedő és hiánypótló. Szőnyei az elsők között írt a punkról és az új hullámról a Magyar Ifjúság hasábjain.

Legelső zenei élményeiről így mesél: „A mamám két, Kanadába disszidált unokaöccse közül az egyik, Robi küldött Gyurinak két lemezt. Vagy hozott, mert jártak már haza. Az egyik a Beatles I Want to Your Hand / I Saw Her Standing There kislemeze. Elképesztő volt. Ma is bármikor jöhet. A másik, amire emlékszem, szintén Robitól ‒ ami kicsit csalódást okozott nekünk ‒, egy válogatáslemez. Az volt a címe, hogy The London Scene, vagy valami ilyesmi. 1966‒68 körüli nagy brit slágerek voltak rajta, de szerintem nem eredetiben, hanem valakik előadásában. Vegyesfelvágott énekesnőkkel meg beatzenekarok számaival. Viszont ugyanebben az időben Feri ‒ Gyuri barátja ‒ megkapta a Sergent Pepper nagylemezt. 1967-ben vagyunk, ők pedig már csinálták a zenekarukat és rájöttek, hogy ezeket a számokat nem lehet eljátszani, mert olyan stúdióvarázslatokat lehetett hallani az albumon. A She Loves You-korszakot még lehetett követni, ezt viszont már nem. Ezek voltak a gyerekkori lemezek, amikre emlékszem. De megfogtál, nem tudom, mi volt az első saját lemez, amit megvettem. Pedig van néhány emlékem lemezvásárlásról. Az első punklemezt tudom. Az megint kultúrsokk volt. 1978 körül lehetett, én akkor a külkereskedelmi főiskolára jártam és egy ottani barátommal elmentünk a Múzeum körúti zenei antikváriumba. Ő a kislemezeket böngészte, én a nagylemezek között lapozgattam. Meg is vette a God Save The Queent a Sex Pistolstól, olasz kiadásban, de azzal az eredeti borítóval, tehát a királynő száját átszúró biztosítótűvel. Én meg a Stranglerstől megvettem a No More Heroes nagylemezt. Ez volt a beavatás. Nagyon komoly, nagyon súlyos élmény volt.

Szőnyei 1978-ban került először hivatalos lap közelébe, miután a Képes Sport cikkíró versenyén bekerült a legjobbak közé, akiket jutalmul ki is reptettek Nyugat-Németországba egy NSZK‒Magyarország barátságos futballmérkőzésre. Ekkoriban kezdett írni sport tárgyú cikkeket a Képes Sportba, ahonnan már csak egy lépés volt a Magyar Ifjúság.

„Aztán elkezdtem a Magyar Ifjúságba is írni, először egy olvasói levéllel, ami a Beatrice együttes mellőzéséről szólt már ilyen kicsit begőzölt, punkos-újhullámos szellemben, a Beatrice melletti kiállás gyanánt, picit provokatív éllel. Leközölték, és nagy levéláradatot indított el a cikk pro és kontra. Ez már 1979‒80. A Beatrice még fölfelé jövőben volt, nem voltak még betiltva, csak nagy vihar zajlott körülöttük. Az olvasói levelemből lett egy kis perpatvar, hozzászólt sok olvasó, hozzászólt Kőbányai János is. Ettől kezdve a Magyar Ifjúságnál is tudtam már igazi cikkekkel jelentkezni, tehát megint nem teljesen ismeretlenként kellett kopogtatni, hanem meg lehetett beszélni. Úgyhogy elkezdték az én írásaimat is közölni mint külsős szerzőét. Ezek egy része zenei volt, másik részük rövidebb, kulturális jellegű akármi. (…) „Azt írtam, amihez nekem volt kedvem, illetve ami ötletem támadt. De azt még nem láttam, hogy belül hogyan zajlik a folyamat. Mola Gyuri, aki a zenei rovat szerkesztője volt, utólag írta meg nekem, hogy az újhullámos, nagyobb lélegzetű írásaimmal némi ügyeskedésre volt szükség. Gyuri hozzám hasonló korú fiatal srác volt, de volt egy idősebb és tapasztaltabb szerkesztő, aki ismerte a dörgést, és tudta, mikor lehet a cikket elhelyezni. Hogy most nem annyira jó, valami bántó helyzet van, de később lehet egy kicsit problémásabbnak tűnő írást is hozni. Nekem ezekről fogalmam sem volt és ez nem is baj, mert így sokkal kevesebbet idegeskedtem azon, hogy most mi van, vagy mi lesz.”
A nyolcvanas évek legelején a közönségen kívül a sajtó, a lemezgyár, vagyis a hatalom is egyre többet foglalkozott a punkkal és az újhullámmal: reakciók és ellenreakciók váltották egymást a Beatrice-ügytől, Kőbányai János szociografikus írásaitól kezdve a lemezmegjelenés lehetőségéig. Majd elhangzott a megosztó hivatalos és nem hivatalos újhullám kifejezés, amely tinédzsereket és zenekarokat ugrasztott egymásnak. Szőnyei így emlékszik erre az 1981‒82 körüli időszakra:

„Én nem emlékszem, hogy ezt valaha leírtam volna. Mindig idegesített az ilyesmi, soha nem szerettem ezt a fajta különbségtételt és szerintem a zenekaroknak is nagyon rosszat tett. Ha belegondolok, hogy a KFT együttes, ami nagyon tehetséges, jó zenekar volt és csak azért, mert befutottak egy normális pályát, nyertek a tévében és lemezt készíthettek, hivatalos újhullám bélyeget kapott magára. Szerintem ettől idegbajt kaphattak, noha feltehetően ők sem gondolták azt, hogy lázadó, ellenzéki zenekar lennének. És a másik oldalról, hogy „nem hivatalos”, ez is egy baromság. Mert abban a pillanatban, hogy megjelent a lemezük, a Bizottságból hivatalos újhullám lett? Ezeket az elsőre talán jól hangzó zsurnaliszta szurka-piszkákat én nem szerettem. Noha Sebők nagyon sok mindent jól csinált, és én nem tudtam volna azt úgy megírni, ahogy ő, de az ilyesmik nem tetszettek nekem.”

Szőnyei a magyar újhullámmal kapcsolatos pozitív hangvételű cikkeit többször kifogásolták, leginkább lemezgyári körökben, de konkrét retorzió soha nem érte. Hogy abban az időben szerinte miért nem született állandó rockújság, az alábbi választ adta:

„Talán igazán nem akarták, hogy legyen. Időnként azt lehetett hallani, hogy ha ez megvalósul, akkor elviszi a Magyar Ifjúság és az Ifjúsági Magazin olvasótáborát, ami nem biztos, hogy igaz lett volna, de azt lehetett gondolni, hogy nagyon sokan a zenei oldalakért vagy a magazinban megjelenő poszterekért veszik meg ezeket a lapokat. Vagy lehozták azokat a karika formájú képeket, hogy bárki csinálhasson magának jelvényt. A hiánygazdaság tipikus példája, amikor nem mörcsöndájzing van a zenekar menedzsmentje részéről, hanem az állami újság közöl képeket, hogy „vágd ki és csinálj magadnak jelvényt!”. Szerintem volt egy ilyen félelem, hogy egy induló rockújság elvenné az olvasóközönséget, lehet, hogy valamennyi realitása is volt ennek, de ezt ki kellene kutatni, ha egyáltalán van rá iratanyag. Nem biztos, hogy van. Azok az intézmények, amelyek a magyar zenei életben monopolhelyzetben voltak ‒ főleg a Hanglemezkiadó Vállalat ‒, nagyon nem szerették volna, hogy rendszeresen megjelenjen egy független zenei-kritikai fórum, mert nekik nem az kellett, hogy kritizálják azt, ami esetleg nem volt annyira nagyszerű. Ők információs és reklámkiadványokat csináltak, amik majdnem úgy néztek ki, mint a zenei újságok. (…) A Polifonnak minden egyes lapszámra külön lapengedélyt kellett kérnie. Aztán egyszer csak a következőre már nem tellett és akkor meg is halt a lap. Azt hiszem, öt lapszám készült el.”


Hogy szerinte milyen szerepe volt a korabeli rockújságírásnak, arról így vall:

„Fontos szerepe volt a rockújságírásnak. Most minden a neten zajlik, a zene médiatálalása szerintem most teljesen más, mint azelőtt. Amikor az emberek nyomtatott lapokat olvastak, akkor szerintem nagyobb jelentősége volt annak, hogy egy újságíró mit ír le. És ebből a szempontból azt gondolom, fontos volt, amit csináltunk és most itt szándékos a többes szám, udvariasságtól függetlenül ebben te is benne vagy. Én például a Németh Robival közösen készített, a Narancsban megjelent interjúidat nagyon jónak tartottam. Talán Kiss Tibire emlékszem, amikor visszajött egy rehab periódus után. Csináltatok olyan interjúkat, amikre azt mondtam, hogy szuper. Az már egy másik szintű rockújságírás volt, mint amit én csináltam. Azt gondolom, hogy viszonylag kevesen voltunk ezen a pályán eleinte és mindenkinek megvolt a maga jelentősége. És más, mint a másiké. Tehát Kőbányai Jánosnak ez a szociografikus szemléletmódja, nagyon kritikusan, lehetőleg mélyre menve megszólaltatva a tán kevésbé ismert rétegeket. Én láttam Beatrice-koncerteken ezeket a gyerekeket, akik nem az én világom voltak, egyikkel sem beszéltem azon túl, hogy lelejmoltak időnként. Kőbányai meg belement ebbe. A Sebők is csinálta a maga dolgát. Később Marton Laci megint teljesen más módon foglalkozott azzal, ami őt megszállottként érdekelte. Azt se tudtam volna én csinálni. Szántó Péternek, Széky Jánosnak is nagyon jó írásai voltak. Lévai Juli zenei szaktudása és a társadalomtudományi irányultsága miatt jelentős. Még Vitányi Ivánt is ide lehetne venni. Tehát mindenkinek megvolt a maga a fontossága és amit csinált, azt jól csinálta. Ebben a sorban látom a saját szerepemet, a helyzetemet, hogy én miként nőttem bele ebbe az újhullámba. Kicsit magamra is vettem ezt mint feladatot, úgy gondoltam, hogy nekem ezt kell csinálni. Kicsit fiatalabb voltam és jobban idegesítettek bizonyos dolgok, mint ma, ezért sajnos néha negatív dolgokat is írtam azokról a zenészekről vagy lemezekről, amikről ma azt mondanám, hogy nem írok, inkább csak arról, amit szeretek. De akkoriban azért jólesett néha belerúgni valamibe, amit utáltam vagy amiről azt gondoltam, hogy baromság. Egy egylemezkiadós rendszerben ezt lehetett, nem volt más útja: ami nem jelent meg, az nem jelent meg és nem volt kerülőút. De fiatalon az ember vehemensebb. És itt kanyarodok vissza oda, hogy szerintem voltak az én korosztályomhoz képest idősebb, nagygenerációs zenészek, akiket megbánthattam. Olyasmivel, hogy a punk attitűdből leszóltam, például, hogy miért csinálják ezeket az áldolgokat. De hát az kiszaladt az emberből, miközben egyáltalán nem tartom magam zenei kritikusnak, bár írtam lemezkritikákat vagy koncertkritikákat is, amikből az jön le általában, hogy amit nem szeretek, azt lehúztam. Most már nem tenném, de hát akkor az úgy volt. Amit meg szerettem, arról pozitívan írtam, mert az volt a célom, hogy beemeljem a nyilvánosságba, hogy legális nyilvánosságra segítsem a magyar újhullámos szférát és ez nekem nagyon jó érzést ad a mai napig. Szerintem ezért vagyok itt, ennél a beszélgetésnél is, mert ez volt az alapja az újságíró életművemnek. Arról írtam, amit szerettem és megadatott, hogy ne fanzinként csináljam, mert eszembe se jutott, hogy ezt megpróbáljam. A nyolcvanas évek elején vagy szamizdatot csináltál és akkor politizáltál vagy a legális sajtót kerested. Nekem ebből a legális jutott.”
Szőnyei két kötetet is szentelt az új hullámnak, az Új hullám évtizede I-II. akár alapműnek is nevezhető.

Sokkal kevesebb zenét hallottam, mint amennyiről tudtam. Ebben a könyvben is van egy-két odavetett mondat, amit ma már nem lehetne megcsinálni, hogy hát van ilyen zenekar, jókat írnak róla, de bocsi, én nem hallottam. Mondjuk ebbe a fanzin-típusú, punkos írásba helyenként elfér, még poénos is. (…) Ha Angliában ír valaki az Új hullám évtizede címmel egy könyvet a punk időszakról, akkor nem írhat le egy olyan mondatot, hogy van ez a Swell Maps nevű együttes, de őket én nem hallottam. Itt, Magyarországon le lehetett írni, de egy idő után, amikor a Pozsonyi Ádámtól kaptam egy Swell Maps-kazettát, annyira már nem hatott rám, mert közben eltelt iksz év. Ez csak egy példa arra, hogy sokkal kevesebb zenét hallottam, és azt a keveset sem feltétlenül a zene születésének idejében. Rengeteg mindent csak visszamenőleg hallottam, olyasmiket, amikről már olvastam és a leírás alapján nagyon jónak tűnt. Fordítgattam, felírogattam magamnak a New Musical Expressekből meg a Melody Makerekből. A kanadai rokonunktól egy évnyi Rolling Stone magazint is kaptam. Az nem volt annyira újhullámos, mert Amerikában minden kicsit másképp működött, de abban is sok minden volt, meg egy csomó politikai riportázs, ami azért újságírói iskolának is jó volt. Az Új hullám évtizedét nagyon régen elkezdtem írni, tervezgetni, jegyzeteket készíteni hozzá. Leginkább az újságkihordós korszakomban tudtam napközben csinálni, jól elvoltam vele. Ez végül is egy előkészület volt, hosszú évek jegyzetelése után született meg a könyv. (…) Végül '89-ben jelent meg, amikor már lehetett független könyvkiadás Magyarországon, tehát nem kellett a Zeneműkiadóhoz menni. Azt hiszem, nem is próbáltam, Czippán György magánkiadója, a Laude adta ki a kötetet. Az nem normális dolog, hogy egy az első és második kötet között három év telik el. (…) Végül a Katalizátor Irodához sikerült eljutnom, akik egykori szamizdatosok voltak. Megállapodtam velük és a második kötetet már ők adták ki.”
Szőnyei a Magyar Narancsnál eltöltött húsz év mellett és után számos könyvvel jelentkezett.

„Olyan könyveket akartam csinálni, amilyenek nem voltak azelőtt, és amik izgattak engem is. Nyilván mindenki olyat akar írni, amilyen még nincs, merthogy minek az olyan, ami már létezik, de nekem ebből a szempontból könnyű helyzetem volt, mert zenei könyv nem volt valami sok Magyarországon, annak idején. Tehát ebből a szempontból igazán nem volt nagy truváj előállni egy nyúvéves kötettel. Ezen a téren nem volt konkurencia, Sebők könyvében egyetlen hosszú fejezet volt az újhullám. Úgyhogy a zenei mániámból lett két kötet, meg később a plakátalbum. És a zenei mániámból lett a Nyilván tartottak is, miután kutathatóvá váltak az állambiztonsági iratok. Ez is egyéni érdeklődésből fakadt, nem csinálta még senki. Én elkezdtem és megcsináltam. Ez pedig hozta magával a Titkos írást, az irodalmi élet megfigyeléséről szóló könyvet. Azt is bárki megcsinálhatta volna, egy-egy részterületről korábban sokat írtak. Ennek az állambiztonsági témának nagy irodalma van, de összegző művel ezen a területen »könnyű« volt elsőnek lenni. Nagyon meg is nehezíti annak a dolgát, aki akarna még egyet csinálni, mert hát egy csomó mindent elírtam és ezeket nekem kell kiegészítenem.”

E projektek egyáltalán nem álltak le, hiszen Szőnyei folyamatosan lehet bővíteni, kiegészíteni, javítani a meglévő anyagot.

„A Nyilván tartottak esetében folytattam a kutatást, és meg is írtam egy-egy cikket. Az a könyv is hiánycikk, hosszú idő telt el a megjelenése óta, tehát lehetne bővített kiadást csinálni. Egyébként ezen dolgozom, csak pillanatnyilag az angol verzión, mert kötöttem egy szerződést egy angol kiadóval: a magyar populáris zene és az állambiztonság 1945-től 1990-ig témakörben készítek nekik egy kötetet. A populáris zene kifejezés tágabb kört takar, mint a Nyilván tartottak, illetve az időmetszet is más, hiszen a Nyilván tartottak a hatvanas évektől veszi fel a fonalat. Néhány anyag, ami ehhez a kibővített verzióhoz készült, meg is jelent már itt-ott. Mire az angol változat elkészül, két-három év múlva, épp húsz éves lesz a Nyilván tartottak, tehát simán jöhetne egy bővített, javított kiadás. Azt nem látom még, hogy belefér-e az energiámba, tudok-e még összerakni dolgokat ‒ nem tudom, mi lesz három év múlva. És azt is nehéz megjósolni, hogy lesz-e kiadó, amelyik akarja ezt. Mindenesetre vannak dolgok, amik foglalkoztatnak, meglátjuk, mi fér bele."


Szőnyei Tamás kötetei:
Az új hullám évtizede 1. és 2. (1989; 1992)
Nyilván tartottak (2005)
Titkos írás (2012)
Pokoli aranykor (2017)

Megosztás:
Az interjút Bihari Balázs készítette
A teljes interjú letöltése:
Szőnyei Tamás - életútinterjú [pdf]