Élet- és karrierinterjúk

(rezümé)

Vándorinas utazgatásaim közben a világ akkori legjobb műhelyeiben dolgoztam úgy, hogy mindenhova ajánlólevéllel érkeztem. Ilyesmit csak úgy lehet megtanulni, ha utazol

Márkus Barbarossa János

Márkus Barbarossa János

Márkus Barbarossa János zenész, hangszerkészítő, régiségkereskedő és költő 1955-ben született az erdélyi Szilágyzoványon. Két és fél éves korában édesanyja a nagynénjére bízta, aki a szilágysomlyói Mária-rendi kolostorban volt vicepriorin (a zárdafőnöknő helyettese). Itt az apácák klasszikus zenét oktattak, zongorázni, harmóniumon játszani, hegedülni tanítottak. Ebben a zenei környezetben nevelkedett ötéves koráig, amikor a nagymamája hazavitte Nagyváradra. Itt két évvel később egy gitárt kapott ajándékba, és beíratták a művészeti népiskolába, ahol a váradi rockgeneráció javarésze megtanulta a klasszikus gitározás alapjait és a kottaolvasást. Itt ismerte meg Elekes Csabát is, a Metropol együttes későbbi szólógitárosát, akivel tíz-tizenkét évesen elkezdtek együtt zenélni, dalokat írni. Első díját a székelyudvarhelyi Siculus Fesztivál 1971-es kiadásán kapta egy olyan daláért, amelyet a Metropol adott elő.

Amint Barbarossa fogalmaz, tinédzserként „valami másfajta zenét akartam énekelni. Kísérletezgettem mindenfélével, játszottam klasszikus gitárkoncerteket is, meg amolyan »nyári gitáros« is voltam, egyedül, akusztikus gitárral. Váradon nagyon sokan voltunk így, de én inkább a magam szövegeit írtam, és próbáltam rá zenét is szerezni. De fogalmam sem volt, hogy mit találok ki.” A váradi fiatalok nem csak a Magyar Rádió műsoraiban hallhatták az aktuális slágereket, hanem új hanglemezekhez is hozzájuthattak, elsősorban Boros Zoltán jóvoltából, aki a váradi színház zenei igazgatója volt, de nyaranta hajózongoristaként sok külföldi lemezt be tudott szerezni. Ő tanácsolta Márkusnak, hogy legyen polbeat zenész, „protest” szövegekkel.

A klasszikus- és a beatzene mellett Márkus Jánosra tizenéves korában a szórakoztató tánczene és a klezmer zene is nagy hatással volt. Ugyanis három évig Bihardiószegre került, ahol az édesanyja tanított. Itt tizennégy-tizenöt évesen beállt basszusgitározni a falusi zenekarba, amellyel bálokban, lakodalmakban zenélt. Amint emlékszik:

„Tudtommal mi muzsikáltuk le az utolsó váradi ortodox zsidó lakodalmat” 

A zenekar prímásától megtanult brácsázni, és így került közelebb a táncházmozgalomhoz. „Akkoriban magyarországi prímásokat küldözgettek Erdélybe, hogy megtanulják az itteni muzsikát. Kása Béla, a híres fotós brácsázott is. Ő hordozgatta a fehér Volkswagenjével Erdélybe a zenészeket, akik szét lettek osztva három csoportra. Egyik Icsánynál, a másik Neti Sanyinál, a harmadik már nem is tudom kinél tanult. Voltak köztük építészmérnökök, akiknek fogalmuk sem volt a kottához. Volt viszont magnójuk, és amíg ők hangfelvételt készítettek, én írtam a kottát. Lendületből, ütemestől mindent. Ott volt Sepsi Dezső is, egy nagyon jó klasszikus képzettségű zenész, aki a népzenét is nagyon tudta, ő volt Zakariás Pendzsinek meg Attilának a hegedűse. Szóval így csöppentem bele a népzenébe” – meséli.

A hetvenes években Márkus Barbarossa János számos saját dalt is írt, amelyek egy részét a televízió és a Marosvásárhelyi Rádió stúdiójában rögzítették. Javarészüknek még megvan a kottája, ám hanglemezre csupán kettő került: a Zenés Karaván című válogatásalbum első kiadására a Kalapom mellé, a másodikra pedig az Én mondom. Saját szerzeményeit elsősorban a Metropol koncertjein, országos turnéin adta elő mint egyszemélyes „előzenekar”. Ám a hivatalos szervek munkanélkülinek nyilvánították, annak ellenére, hogy mint zenész, volt hivatalos fellépési engedélye. Így került a nagyváradi Metalica zománcozó gyárba, ahol aragázakat, rezsókat kellett zománcozni. Itt a hivatalos munkaidő után zománcművészettel foglalkozott. „Rengeteg pénzt kerestem, csak közben szétégett a kezem” – emlékszik vissza.

A zománcgyárból Horváth Károly, a sepsiszentgyörgyi színház zenésze „mentette ki” Barbarossát, aki így a színház zenekarába került, előadóművészként és zeneszerzőként. Olyan darabokhoz írt zenét, mint például Machiavellitől a Mandragóra vagy Georg Büchnertől a Woyzeck. Itt került a Táltos Rt. folkzenekarba is, amely Horváth Károly és Józsa Erika duójának kibővített együtteseként jött létre. Amint mondja:

„Az első turné egy bemelegítő koncertsorozat volt, mert Magyarországra készültünk. Udvarhelyen kezdtük, aztán jött Gyergyó, Alfalu és így tovább. […] Játszottunk népzenét is, persze feldolgozva. Ma világzenének neveznék, vagy valami hasonlónak.”

A zenekar mellett szólóban is fellépett, mígnem szemet szúrt a Maros megyei pártbizottság propagandatitkárának, aki letiltotta előbb a Maros megyei, majd a Hargita megyei színpadokról.

„Akkor már naponta hívtak a Securitatéhoz, mert nem fogtam be a pofámat. Sehol semmilyen körülmények között. A Szent Anna-tónál is elkaptak, úgyhogy szép lassan megérett a helyzet és kiraktak Romániából”

– meséli. A Szent Anna-íónál már korábban is minden évben nagyobb sátortábor alakult ki Anna napján. Ám 1981 júliusára a Securitate provokációt szervezett. Rendszerellenes röplapokat szórtak szét, majd a sátortábor lakóinak javarészét letartóztatták vagy igazoltatták, és később kivallatták. Márkus Barbarossa János a korábbi Anna-napi táborozások során részt vett művészeti performanszokban is, amelyeket a rendszerváltás után AnnART Fesztivál néven folytattak.

Márkus Barbarossa Jánost és feleségét 1984 nyarán kiutasították Romániából. Amint visszaemlékszik:

„kaptunk egy-egy hontalan útlevelet, és volt huszonnégy óránk, hogy elhagyjuk Romániát. Volt egy jóindulatú szentgyörgyi szekus tábornok, aki valamiért szó szerint megkedvelt. Hankes Jánosnak hívták, félig szász, félig csángó volt. Szerintem ő segített abban, hogy ne börtönbe kerüljek, hanem kiutasítsanak. Közben én beadtam az útlevélkérvényt nyugatra, mert meghívtak Olaszországba, hogy tanuljak a cremonai hangszerkészítő iskolában. De volt meghívóm New Yorkból is. A kérvényeimet sorra visszautasították azzal az indokkal, hogy Bukarestben van egy cimbalomkészítő műhely, inkább tanuljak meg cimbalmot készíteni. Megvan még a mai napig is a papírom. Aztán írtam egy teljesen hivatalos levelet Ceaușescunak meg a Központi Bizottságnak, amit ajánlva tettem fel, hogy ha nem engednek ki, akkor én lemondok a román állampolgárságomról. Másnap már vittek is a szekura, hogy én mit képzelek?! De közben elintéztem az elmegyógyintézetben, hogy hivatalosan bolondnak nyilvánítsanak. Így nem mertek velem keményen bánni, inkább kiutasítottak.”

Rövid budapesti tartózkodás után Barbarossa és felesége hontalan útlevéllel kiutazott Ausztriába, ahol menedékjogot kértek, és bevonultak a Traiskirchen-i menekülttáborba. Itt ajánlottak fel neki egy irodavezetői, fordítói állást az ENSZ bécsi menekültügyi központjában. Lakást is biztosítottak számukra Baden bei Wienben. Szabadidejében továbbra is régi hangszereket restaurált, közel kétévi munkaviszony után pedig úgy döntött, hogy inkább ezzel foglalkozik a továbbiakban. Úgyhogy felmondott az ENSZ menekültügyi központjában, és előbb Badenben társult egy bútorrestaurátorhoz, majd Bécsben egy műkereskedőhöz. Itt sikerült egy zenekart is szerveznie Die Stadtpfeiffer (Igricek) néven. Tagjai különböző nemzetiségűek voltak, így ki tudtak alakítani egy jellegzetes hangzásvilágot, amelynek alapjai az osztrák, cseh, lengyel, szerb, román, magyar és olasz népzene, valamint a klezmer. Bár számos fesztiválon léptek fel Európa-szerte, csak egy kislemez, illetve néhány hangszalagos felvétel őrzi munkásságukat.

A zenélés mellett Márkus folytatta Bécsben a műkincs-restaurálást, illetve saját hangszereket is készített, majd az összegyűjtött pénzből elindult tanulmányi útra Amszterdamba, Párizsba, Londonba, Milánóba, Velencébe, Cremonába.

„Vándorinas utazgatásaim közben a világ akkori legjobb műhelyeiben dolgoztam úgy, hogy mindenhova ajánlólevéllel érkeztem. Ilyesmit csak úgy lehet megtanulni, ha utazol”

– meséli.  Miközben saját szakboltot nyitott a bécsi opera mellett, a Stadtpfeiffer zenekar feloszlott, így új zenésztársakat keresett, akikkel már nem világzenét, hanem bluest és countryt játszott.

A kilencvenes évek végétől Márkus Barbarossa János a világ legrégebbi műkereskedőházának, a bécsi Dorotheumnak a szakértője. Emellett továbbra is hangszereket készít és restaurál, valamint verseket ír. Mostanáig kilenc verseskötete jelent meg, de prózát is ír, és évente két-három szakkatalógust különböző nyelveken. 2005-ben és 2006-ban az Erdélyi Magyar Írók Ligájának volt az elnöke. Bécs és Kolozsvár között ingázik, mivel állítása szerint a kincses város „Kelet-Európa közepe”.

Megosztás:
Az interjút Zilahi Csaba készítette
A teljes interjú letöltése:
Márkus Barbarossa János - életútinterjú [pdf]