Élet- és karrierinterjúk

(rezümé)

Egyetlen egyszer, nem sokkal a diploma előtt, egyik órán azt mondta: »Naaa, ez jó! Zolika, maga tud zongorázni?«

Kontra Zoltán

Kontra Zoltán

Kontra Zoltán kivételes zenei tehetségére korán felfigyeltek a szülei, és zongorára taníttatták: „Akkoriban a Visegrádi utcában laktunk, a Victor Hugo utca sarkán, a földszinten. A második emeleten lakott egy néni, Richter Vilma, aki magánzeneiskolát tartott fenn. Bámulatos mutatvány volt ez az ötvenes években. Vilma néni Zeneakadémiát végzett Kodály-tanítvány volt. A bátyám elkezdett nála tanulni, de zongorája akkoriban csak keveseknek volt, így a szülők összedobták a pénzt, hogy béreljenek egyet. Mivel mi Vilma nénivel egy házban laktunk, a bérelt zongora a mi lakásunkba került. Ebből következett, hogy egész nap azt hallgattam, ahogy gyakorolnak a gyerekek. Anyám arra lett figyelmes, hogy miután elmentek a gyakorló gyerekek, továbbra is szólt a zongora. Odahúztam egy széket, és próbáltam dallamokat lepötyögni. Akkor voltam négyéves. Közbejött 1956, így valójában 1957-ben kezdtem el a zongoratanulást. Aztán behoztuk az éveket. Onnan tudom, hogy Vilma néni még bizonyítványt is adott, amely szerint az 1956/57-es tanévben Zolika elvégezte az előképzőt és a zeneiskola első, valamint második osztályát. 1958/59-ben már harmadikos voltam. Vilma néni hitt benne, hogy belőlem lesz valaki, és elvitt Horusitzky Zoltán zeneszerzőhöz. Akkoriban létezett a Zeneakadémián egy rendkívüli tehetségek osztálya, most is van ilyen, hosszú évek óta. Zoli bácsi meghallgatott, és azt mondta, ne siessünk annyira, inkább a konzit javasolta. Vilma néni szolfézst nem tanított, néhány alapdolgot elmondott, de a konziban az kellett a felvételihez. Akik állami zeneiskolából érkeztek, ők automatikusan felkészültek erre is. Vilma néni felfogadott egy szolfézstanárnőt, aki felkészített engem a felvételire.”


Fotó: Csákvári Zsigmond


A magániskolából felvételizett a konzervatóriumba: „1963-ban, tizenkét évesen felvettek a konziba, ami a középiskolának felet meg. Egy zenei gimnázium, a zenei konzervatórium öt, a gimnázium négyéves volt, a képzés párhuzamosan folyt. A nyolcadik osztályt befejezőket vették fel. Négy év gimnázium plusz egy év konzi rendszerben azért, hogy aki tovább akar menni a Zeneakadémiára, annak legyen ideje és alkalma felkészülni. […] A konziban azért végig éreztem annak a hátrányát, hogy nem állami zeneiskolából kerültem oda. Nem a tudás miatt: akkor is működött a guru-rendszer: ha te »attól« jöttél, akkor jó vagy, ha nem, akkor küzdened kell.” Kertész Lajos tanítványa lett: „Kertész Lajoshoz kerültem zongorázni. Abban a rendszerben Kertész Lajos sem volt jó káder. Nagyon nem! Így aztán az ő neve sem jelentett ugródeszkát az Akadémiára másokkal szemben. C. Nagy Béla tanította a népzenét, Legány Dezső a zenetörténetet, amit akkor zeneirodalomnak hívták. Az első évben a kicsiket, akik korábban kerültek be a többieknél, mint én is, talán heten voltunk, Földes Imre tanította, aki később legendás tanár lett, és Huzella Elek. A közismereti órák a konziban kabarészámba mentek, nem zenei pályára készülőknek semmi esélye nem volt más egyetemekre vagy főiskolákra jelentkezni tőlünk. Engem a koron aluliság végigkísért, mert ennél fogva harmadikos koromra már Zeneakadémista lettem, vagyis a gimi harmadik és negyedik osztályát magántanulóként kellett elvégeznem, emiatt egy évvel később érettségiztem, mint kellett volna. A Zeneakadémián Antal István lett a tanárom, ő sem a Kadosa-vonalat képviselte, viszont mindenképpen hozzá akartam kerülni. Ő Berlinben tanult, hihetetlen nevektől, és ahhoz volt szokva, hogy bejön a növendék, és tud már mindent. Nagyon sokat lehetett tőle tanulni, ha mondott vagy mutatott valamit.  Egyetlen egyszer, nem sokkal a diploma előtt, egyik órán azt mondta: »Naaa, ez jó! Zolika, maga tud zongorázni?« Nem voltam egy gyakorlós típus, szegény Kertész Lajos is megküzdött azzal, hogy nem gyakoroltam. Akkoriban nem úgy volt, mint ma, hogy pelenkázzák a diákokat a főiskolán.” Iskolatársai voltak Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Presser Gábor és Papp Gyula.


Természetesen őt is megérintette a beatkorszak:

„jött a Beatles, akkor jött a minden! Otthon a rádióban ment ezerrel a Teenager Party. […] De vissza a Zeneakadémiához: elvégeztem, igaz kirúgtak egy évre, mert nem jártam be órákra. Beleszerettem a kortárs avantgárdba. Ez olyan 1970 körül lehetett. Kijártunk a Varsói Ősz nevű fesztiválra, ahol megjelent Boulez, Stockhausen, mindenki ott volt, aki számított, és élőben hallhattuk a műveiket, előadásaikat. Ezek után itthon is lehetett kortárs zenével foglalkozni.”


Elkezdett tanítani a budafoki zeneiskolában, majd az Állami Déryné Színház karmester-korrepetitora lett.

„Rengeteget tanultam itt, és én is jártam az országot. A színházat később összevonták a 25. Színházzal, és átkeresztelték Népszínházzá, ahol nagy szerencsémre megalakult egy táncegyüttes. Györgyfalvay Kati vezette, aki szerintem a magyar táncművészet Bartókja. Korrepetitor voltam, nem kellett a társulattal járni, reggel bementem, kettőkor végeztem, enyém volt a világ. Kitaláltuk a zenész kollégáimmal, hogy játsszunk ragtime-ot. Így alakult a Budapest Ragtime Band, először tizenegy emberrel, aztán szűkült a létszám, ott már én voltam a zongorista, az első lemezen még én játszom. Emellett a színházban természetesen adódtak még feladatok, például egy Búbos vitéz című gyerekdarab, amelynek a zenéjét Farkas Ferenc komponálta. Fel kellett vennünk a hanganyagot, a társulat azt vitte magával az előadásokra. A Várszínházban vettük fel, jött egy Tary László nevű fuvolista az Operettszínházból és megkérdezte, van-e kedvem külföldre menni egy nyári munkára.”

1978-ban egy Nyugat-Németország szállodáiban dolgozó, rendkívül színvonalas szalonzenekar tagja lett:

„Hatalmas iskola belecsöppenni egy ilyen zenekarba, mert aki újonc, annak ezt a hatalmas repertoárt le kell blattolnia, mert nincs próba, nincs is rá idő. Valljuk be, azért ehhez jó idegzet kell.” 1981-ben Olaszországban a West Side Story előadásain vett részt: „Szabadtéri előadások voltak hatalmas amfiteátrumokban. A zenekar full magyar, nagyjából az Operettszínház zenekarából verbuválódott, elképesztően jó zenészekből. Ezt az amerikaiak már a harmadik próba után levették, állítólag Bernstein is üzent, hogy köszöni! Hat zenekari próbával kiálltunk. És kész. Táncost nem is láttunk. Csak az első előadáson. Bejött a karmester, beszámolt: három, és… működött soundcheck nélkül. Minden tempó stimmelt, maximális profizmus volt.”


Még abban az évben a kecskeméti Katona József Színházban a Tűzijáték című darab karmestere lett. „Abban szerepel a híres dal: »Az én apukám egy olyan híres bohóc volt.« Nagy sikerrel ment a darab, szaklapokban írtak róla, csak éppen a színlapról lemaradt a nevem. Így jártam.”  1984-től már a téli-nyári szezonokban is zenélt Németország leghíresebb fürdővárosai szállodáinak szalonzenekaraiban. 2019-ben nyugdíjba vonult, és a Szegedi Egyetem Zeneművészeti karán volt korrepetitor. Nyaranta néhány hetet még Németországban muzsikál a zenekarával: „A mostani zenekarom repertoárkönyvét éppen most írom át, mert a régi elhasználódott. Most ott tartok, hogy hatvan nyitány, több mint harminc keringő, kétszáznál is több egyveleg, összesen a zeneszámok meghaladják az ezret. Ezek egy része már használhatatlan, mert már nem ismeri őket szinte senki. Éppen ezért kell a repertoárt folyamatosan újítani. Egy-egy újabb zenekar mindig úgy jött létre, hogy az, aki megalapította, előtte máshol már gyakorlatot szerzett, és mindent ismert.


A szalonzene jelenét és jövőjét így látja:

„a szalonzene ma már nem létezik. Csak Németországban, a gyógyfürdőkre épülő nagy üdülőhelyeken. Már Ausztriában sem. Amúgy is csak a német nyelvterületen volt ez divat. Ez klasszikus szórakoztatózene. A bárzongora, a tánczene és a többi kifejezetten vendéglátózás. A vendéglátó ipar része. Rövid ideig voltam bárzongorista, és játszottam tánczenét is a sörsátortól kezdve a lakodalomig. Vannak olyan híres zenetanárok, akik azt vallják, nem is adnának diplomát addig a zenészeknek, amíg legalább három hónapot el nem töltenek egy ilyen helyen. Mint régen, mikor a céhlegények vándoroltak, és tanultak. Sajnos mára ez egy kihalófélben levő szakma.”

Kontra Zoltánt nagyon érdekli az eletronika és a programozás is:

„Akkoriban nagyon beleszálltam, […] rengeteget programoztam, érdekelt. Vivalditól a Négy évszakot egyedül feljátszottam hangonként, az összes hangszert.  Ekkor kezdtem megtanulni a számítógépes kottaírást is, melynek aztán nagy hasznát vettem, hiszen részben ebből élek most. A lehetőségek tárháza nyílt meg.”

Megosztás:
Az interjút Rozsonits Tamás készítette
A teljes interjú letöltése:
Kontra Zoltán - életútinterjú [pdf]