Élet- és karrierinterjúk

(rezümé)

Nekem mindig nagyon fontos volt, hogy hogyan szólalunk meg élőben, sokat dolgoztam rajta. Fontos volt a zenekar magja, mi hárman ugyanis annyira éreztük egymást, ahogy az csak testvérek között lehetséges.

Bokor Tibor

Bokor Tibor

Bokor Tibor, a három Bokor-testvér közül a középső 1955-ben született Pocsaj-Esztáron. Ő volt a Color motorja, megalkuvást nem ismerve, maximalista módon hajtotta magát és társait, hogy a csapat minél magasabbra jusson: „Én egy állandóan elégedetlen ember vagyok. Egyben saját magam legkeményebb kritikusa is, és mint alkotó művész, mindig jobbat akarok. Pedig a közönség nagy része valószínűleg nem is tudja, hogy miről beszélek.”

A legtöbb Color-dal zenéjét ő szerezte. Ő is járt zeneiskolába, de nem szeretett zongorázni, érdeklődését már korán a gitár keltette fel: „Ma már sajnálom, hogy akkor erre nem fordítottam nagyobb figyelmet. A zongora nagyon hasznos: vizuálisan látod magad előtt a hangokat, nem úgy, mint például a gitáron. Később kaptam a szüleimtől egy hét húros szovjet gyártmányú gitárt, amiről azonnal lepattintottam a hetedik húrt és áthangoltam. Innen indult a gitárral való szerelem.” Zenei ízlését a keményebb rockzenei irányzatok alakították és nagyon hamar felismerte, hogy testvéreivel olyan vokális hangzást valósíthatnak meg, mint csak nagyon kevesen: „Ez volt az egyik erősségünk. Édesapánk kórust vezetett és állandóan mondogatta nekünk, hogy a vokálban ide-oda mi hiányzik. Már a kezdetektől. A másik, hogy nagyon szerencsésen ötvöződött az énekhangunk.”

Habár a műszaki értelmiségi pálya vonzotta, bátyja hatására mégis az orvosi egyetemre felvételizett és ott szerzett diplomát.

„Eredetileg építészmérnök vagy hangmérnök szerettem volna lenni, a zene közelében maradni. Aztán, amikor a bátyám a zeneművészeti szakközépiskolából felvételt nyert az orvosi egyetemre, mi lettünk az orvosi egyetem zenekara DOTE néven. Az is fontos szempontnak számított, hogy akit felvettek az orvosi karra, annak nem kellett bevonulnia. Ezen tényezők összessége közrejátszott abban, hogy az orvosi egyetemre felvételiztem.”

1977-ben zenekari kategóriában megnyerték a Magyar Televízió tehetségkutató versenyét, majd a táncdalfesztivál második helyét szerezték meg és berobbantak az országos köztudatba, ekkor már Color néven: „Újra átéltem magamban azt a mámorító, szinte euforikus érzést, ahogy ment előre a zenekar. Óriási dolognak számított úgy, hogy mi nem ismertünk senkit, semmilyen kapcsolattal nem rendelkeztünk. Abban az időben a vidéki lét szinte a teljes izolációt jelentette. Egy telefonvonalat nem lehetett igényelni. Ha ügyeket akartunk intézni például a lemezgyárral vagy az ORI-val, az legalább két napos tortúrát jelentett, hiszen az oda-vissza utazás elvett egy teljes napot. Egy zenekart vidékről menedzselni, már csak az egyszerű fizikai tények miatt is, szinte lehetetlennek számított. Ennek ellenére a Color szinte torpedóként hasított előre, minden akadályt olyan könnyedén vettünk, hogy hirtelen ott találtuk magunkat a televízióban, a Metronóm-fesztiválon, amit a nemzetközi zsűri szerint mi nyertünk meg.”

1978-ban elkészítették első nagylemezüket és rengeteget koncerteztek hazánkban és külföldön is. A Color élő megszólalása mára már legenda:

„Nekem mindig nagyon fontos volt, hogy hogyan szólalunk meg élőben, sokat dolgoztam rajta. Fontos volt a zenekar magja, mi hárman ugyanis annyira éreztük egymást, ahogy az csak testvérek között lehetséges.”

A második nagylemezükre négy évet kellett várni. A rendkívül sikeres Új színek című albumon mintha egy másik zenekar muzsikált volna. „Az volt a szándékom, hogy készítsünk még egy lemezt, aztán elhagyom az országot. Ez tolódott, mert az egyetemen is diplomázni akartam, menni meg azért nem tudtam, mert nem kaptunk útlevelet. Már nagyon bennem volt a mehetnék egy csomó minden miatt. A stílus pedig azért változott, mert folyamatosan változott a zenei ízlésem, ahogy a zenei világ is változott körülöttünk. Amikor az a lemez elkészült, én már nagyon el akartam menni. Beindult a visszaszámlálás. Aztán valami oknál fogva kitudódott, hogy le akarunk lépni, emiatt értek minket kellemetlenségek. Mondjuk ki: valaki feljelentett minket, hogy disszidálni akarunk. Azonnal egy csomó akadályt gördítettek elénk. Nem kaptunk útlevelet, vizsgált minket a vám, amire semmi okuk nem volt, csak az, hogy molesztáljanak minket. Ezek miatt megtört a lendületem. Még inkább úgy éreztem, hogy nem maradok egy olyan országban, ahol mindez a tortúra lehetséges, hogy ennyire meghurcoljanak azért, mert ott akarok élni és azzal foglalkozni, amit szeretnék.”

1984 óta az Egyesült Államokban él és orvosként ért el sikereket, de a zene is jelen van a mindennapjaiban. „Először nem tudtam pontosan, hogyan tovább. A zene a véremben volt, sokkal inkább, mint az orvoslás, hiszen a kiutazásom előtt évekig azzal foglalkoztam. Ne felejtsük el, hogy addigra már elmúltam huszonnyolc éves és még nem beszéltem jól angolul. Soha nem producernek, hanem előadó-zeneszerzőnek tekintettem magam. Mindenféle kapcsolat nélkül, abban az életkorban zenei pályafutást indítani a nulláról ott szinte lehetetlen. Belekerült egy kis időbe, hogy ezt felfogjam. Meg tudtam volna élni kint a zenéből egy másik szinten, például producerként, de ők mások zenéivel foglalkoznak. Az nem az én világom. Számomra az jelenti a boldogságot, ha saját zenét komponálok, és azt adom elő.”

Bokor Tibor kapcsolatba került a kor egyik legnagyobb világsztárjával is, aki felajánlotta neki a segítségét:

„Egy építész ismerősöm, aki éppen Lionel Richie házán dolgozott, odaadta neki az anyagomat DAT-kazettán. Meghallgatta és jött egy telefon, ami így kezdődött és nem viccelek: »Hello Tibor, Lionel vagyok. Mit csinálsz te orvosként? Te zenész vagy!« Azt hittem, hogy elejtem a telefont. Itt a Messiás, ezért jöttem el Magyarországról, végre itt van a hatalmas lehetőség! Hívott, hogy találkozzunk és vigyem át hozzá a zenéimet, és hogy majd segít, összekapcsol a megfelelő emberekkel. Abban az időszakban nagyon elfoglalt volt, átadott engem egy menedzsernek, aki elmondta, hogy Richard Marx – aki Lionel Richie háttérénekese volt évekig – szintén nyomult a saját dalaival, neki sem tudtak igazán segíteni, mert nem az a profiljuk. (Más utakon aztán Richard Marx világsztár lett.) Így nem lett semmi az egészből. Folytattam az orvosi tevékenységemet, de azóta is folyamatosan írom a dalaimat.”

Hogy láthatjuk-e valaha újra élőben a Colort? „Ez mindannyiunk dédelgetett vágya. Nem tudom, mikor valósul meg, de ez részben az én hibám is a maximalizmusom miatt. Annak semmi értelme, hogy csak úgy összeállunk és eljátsszuk a számokat, ahogy régen. Úgy érzem, hogy a saját megváltozott ízlésem, igényeim, valamint napjaink elvárásának megfelelően kellene megszólalni, hogy ugyanazt a hatást váltsa ki ma a zenénk, mint annak idején. Megszólalásban, stílusban, ízlésben és technológiában is. Beszélünk erről a testvéreimmel, meglátjuk. Én is, a zenei ízlésem és tudásom is változott, és persze a világ is körülöttünk. Nemcsak azoknak szólna a zene, akik annak idején is szerettek a Colort, hanem azoknak is, akik először hallják.”



Megosztás:
Az interjút Rozsonits Tamás készítette
A teljes interjú letöltése:
Bokor Tibor - életútinterjú [pdf]