Élet- és karrierinterjúk

(rezümé)

Amikor beadtam a Kopaszkutya forgatókönyvét, senki sem problémázott rajta. Nyilván azt gondolták, biztos ennek is sikere lesz, hadd csinálja. Az elvtársaknak fogalmuk se volt, hogy ez a film igazából miről szól.

Szomjas György

Szomjas György

Szomjas György (1940–2021) a magyar populáris kultúra talán legfontosabb vizuális dokumentátora volt. Ahogy mondani szokta, számára 1956 két szempontból is meghatározó élményt jelentett: egyrészt gimnazistaként átélte a forradalmat, másrészt bejött az életébe a rock and roll. Olyannyira, hogy ismerősi körében éveken át ő volt a rongylábkirály. Aztán tősgyökeres urbánus fiatalként 1972 karácsonyán Sebő Ferencékkel együtt ő is megszédült Széken, Kali néni táncházában, majd egy akkoriban készült, de dobozban maradt 15 perces idegenforgalmi propagandafilmben összehozta a folkot a progresszív dzsesszrockkal: miközben modern kori betyárok a Hortobágyon piros Citroënnel száguldozó lányokkal ismerkedtek, a Halmos–Sebő-duó népies témáira improvizált hosszasan a Syrius zenekar.

A Balázs Béla Stúdió vezetőségének tagjaként a szociológiai filmprogram egyik kezdeményezője volt, a hetvenes évekbeli betyárfilmjeivel (Talpuk alatt fütyül a szél, 1976, Rosszemberek, 1978) újszerű hangütést hozott a magyar filmművészetbe. Az 1981-ben a betiltás határán billegő Kopaszkutya – főszerepben Schuster Lóránttal és a Hobo Blues Band tagjaival – a korszak talán legemblematikusabb popkulturális mozija, a nyolcvanas évek formabontó játékfilmjei (Könnyű testi sértés, 1983, Falfúró, 1985) után pedig ismét a táncházmozgalom felé fordult kamerájával (Mulatság, 1989). S miközben filmrendezőként sorra készítette az újabb játékfilmeket (legfontosabbak: Roncsfilm, 1992, Gengszterfilm, 1999, Vagabond, 2002, A Nap utcai fiúk, 2007), az MTV-ben és a Duna Televízióban Halmos Bélával és Rosta Katalinnal közösen havi rendszerességű magazinműsorban számolt be a folkvilág jelenéről. Emellett Új régi hang címmel tizenkét részes sorozatban mutatta be a Kárpát-medencei népzene múltjának legfontosabb muzsikusait, 2013 óta pedig a táncházmozgalom kulcsfiguráiról készített portréfilmeket.

Szomjas György 2021. április 7-én bekövetkező halála előtti hetekben – hét menetben – a diktafonomba mesélte az életét. Az alábbi életútinterjút a közösen tervezett memoárkötet popkulturális vonatkozású passzusai alapján készítettem.

„A Szomjas-családban három fő vonulatot lehet megkülönböztetni. Egyrészt anyai nagyanyám, Czirjék Csilla felmenőit, az erdélyi ágat, mely egészen az Árpád-korig vezethető vissza. Másrészt a Szomjas-ősöket, akik a 17. század végén, Buda felszabadítása után érkeztek Bajorországból Óbudára. A család neve eredetileg Turst volt, később Durstra változtatták. A Szomjas nevet Leopold Durst (Lipót) kezdte használni. Unokája, Lajos nagyapám, a Földművelésügyi Minisztériumban mindent elért, amit a szakmájában lehetett, megbízható tisztviselő volt. Az ő felesége Csilla, akivel az ötvenes években mindenüket elvesztették, először a birtokukat, majd a házukat is. A harmadik meghatározó vonulat pedig édesanyám, Astuto Beatrice oldaláról érkezett, aki félig olasz származású. Ráadásul az ő ágán további német felmenőim vannak: anyám egyik dédapja Feichtinger Sándor neves prímási főorvos és botanikus, a másik Reitter Ferenc, aki egyik vezetője volt a főváros tizenkilencedik század végi rendezésének.”

„Miként mondogatni szoktam, 1956 két szempontból is meghatározó lett az életemben: egyfelől tinédzserként testközelből éltem át a forradalmat, másrészt bejött az életembe a rock and roll. Az Eötvös Gimnáziumban – ahová jártam – már az ötvenes évek legvégén a nyomta az Illés együttes, amelyben az alattam lévő osztályba járó Illés Lajos öccse, Károly fújta a szaxofont. Még nagyhasú bőgővel játszották Elvis Presley, Little Richard és Chuck Berry dalait a különböző sulibulikon, és azokban a súlyosan depresszív időkben erre az energikus és hangos zenére kamaszok százai tudtak felszabadtan táncolni. Mi meg jól tudtunk táncolni. Különösen én számítottam menő táncosnak. Nemcsak az Eötvös vagy Jóskás bulikon taroltam, hanem később olyan rázós helyeken is respektet tudtam kivívni, mint a Keleti pályaudvar várójában, amikor ott a Liversing lépett fel.”

„Mindig is filmrendező szerettem volna lenni, csak ez abban a világban nem volt könnyen kivitelezhető. A Váci utcai Muskátli presszóban Jankovics Marcellal, Dárday Istvánnal, Szalai Györgyivel, Pintér Georggal és másokkal arról álmodoztam, hogy majd alkalomadtán a – filmfőiskolán akkoriban három évente induló – rendezői szakra felvételizek. 1964-ben aztán az ezerkétszáz jelentkezőből engem is beválogattak abba a húsz fős, Herskó János vezette osztályba, amelybe többek között Maár Gyula, Grunwalsky Ferenc, Ember Judit, Böszörményi Géza és Ragályi Elemér is járt.”

„A vizsgafilmemet az akkor még az ős-Wastaps együttes élén fellépő Baksa-Soós Jancsiról készítettem. A BBS-ben annak a technikai lehetőségét kerestük, hogy embereket élőben tudjunk lefényképezni. Többek között azért is, hogy meg tudjuk ragadni celluloidon az akkori beategyüttesek hangulatát. Ahogy ugyanis Baksa-Soós János a zenére a lábait mozgatta, az a fajta mozgáskultúra a szocialista Magyarországon maga volt a forradalom. De azt képben-hangban rögzíteni külön feladatot jelentett. Baksának különben kifejezetten súgtam. A Három király mi vagyunkban többek között József Attila egyik versét, a Betlehemi királyokat adja elő (ennek egyik sora adta a film címét), mely vélhetően az első alkalom volt, amikor Magyarországon egy klasszikus lírai alkotás beatzenei környezetben jelent meg. Ezt követően további vers-tippeket adtam Baksának, melyek közül a Tiszta szívvel és A hetedik nemcsak a Kex előadásában vált emblematikussá, hanem később a Hobo Blues Band koncertrepertoárjában is rendszeresen szerepelt.”

„Sebőékre már akkor felfigyeltem, amikor még énekelt verseket adtak elő, aztán amikor áttértek a népzenére, rendszeresen eljártam a fellépéseikre, mert nekem ugyanaz az erő szólt ott, mint korábban a beatkoncerteken. Ez ráadásul a sajátunk. 1972 nyarán már az első erdélyi útjukra elkísértem őket, Kallós Zoli bácsi vitt bennünket körbe Kalotaszegen és a Mezőségben. Amikor Széken betértünk a táncházba, az pontosan úgy nézett ki, mint Korniss fotóin. Majd’ hanyatt estünk.”

„Mondtam, hogy oké, akkor most rúgjuk keresztül a labdát a pályán, és csináljunk egy kalandfilmet. Keressük meg a hazai gyökereit ennek a műfajnak és arra építsük fel az egészet. Így jutottam el a betyártörténetekig, majd onnan a Talpuk alatt fütyül a szélig. Akkoriban benne volt a levegőben, hogy szomszéd országokból hozzunk színészeket. A magyar színészek stílusa, attitűdje nagyon színházias volt (ma is az, szerintem). Djoko Rosicra a Hajdúk című film forgatásán bukkantam rá, ott az egyik karakteres figura volt a sok közül, nálam ő lett a főszereplő. Menet közben viszont rájöttem, hogy miközben ő játssza a gonoszt, egy aranyos, jószívű ember. Úgyhogy a Rosszemberekben ő lett a csendbiztos. Cserhalmi György meg szerintem azóta orrol rám, hogy kihagytam. Nyilván kézenfekvő választás lett volna. De én nem szeretem azt, ami evidens.”

A Talpuk alatt fütyül a szél a mozikban nagy sikert aratott, de úgy éreztem, túl jólfésültre sikeredett, nem igazán vagyunk szinkronban az akkori, sokkalta keményebb világgal. És innen már csak egy lépés volt, hogy az akkori betyárokról készítsek filmet. Amikor beadtam a Kopaszkutya forgatókönyvét, senki sem problémázott rajta. Nyilván azt gondolták, biztos ennek is sikere lesz, hadd csinálja. Az elvtársaknak fogalmuk se volt, hogy ez a film igazából miről szól. Csak akkor döbbentek rá, amikor a Tabán oldalában meglátták a húszezer gyereket. Pedig ugyanott május elsején a Mini és az LGT bulijaira rendszeresen kétszer annyian gyűltek össze. De az elvtársak ezeket a koncerteket nem látták, hisz a Magyar Televízió nem adta őket, ők meg nem jártak ilyen helyekre. Két nappal a – különben csak szájhagyomány útján terjedő – koncert előtt a rendőrség behívatta a gyártásvezetőmet, Fogarasi Istvánt, hogy erről szó sem lehet. Mire Fogi onnan fölhívta a KISZ KB-t. És miután nem sokkal korábban épp egy ilyen utolsó pillanatos lemondás miatt kezdtek el őrjöngeni az összegyűlt fiatalok, inkább engedélyezték a tabáni koncertet. Ami aztán rendben lement.”


„A minisztériumba a tárgyalásokra amúgy nem is Erdős Péter, hanem Bors Jenő járt be, és elszántan próbálta megfúrni a filmet. Magam nem lehettem jelen, csak Köllő Miklós stúdióvezető, akit hideg zuhanyként ért a támadás, mert azt gondolta, a sikeres betyárfilmek után megint itt van egy fiataloknak szóló népszerű film. A tárgyalásokon viszont elhangzott – ezt is Köllő közvetítette –, hogy a fiatalok „fel fogják szakítani a széksorokat a moziban”. Próbáltam volna mondani, hogy ez élőben sokkal keményebb, ütősebb, mint az, ami a mozivásznon látható lenne, de idáig el sem jutottam. Még szerencse, hogy egyes lelkes szolnoki szervezők előzetesen bemutatták a filmet a helyi mustrán, ahol persze nem történt atrocitás, ott sem szakították fel a fiatalok a széksorokat, úgyhogy erre már tudtunk hivatkozni. Majd nem sokkal később maga Aczél György, a Kádár-korszak fő ideológusa hívott fel, hogy »Szomjas elvtárs (sosem voltam párttag), a kollégáim úgy tájékoztattak (sosem árulta el, hogy ő látta-e vagy sem), hogy bemutathatjuk ezt a filmet«. Nem is lett belőle semmi baj.”

„A film után megrendült a pozícióm, ezért inkább más témákat kerestem. Így született meg a nyolcvanas években a Könnyű testi sértés, a Falfúró vagy a Mr. Universe, miközben nyakig benne voltam filmszakmai ügyekben. Sokadmagammal azon dolgoztunk, hogy kialakítsuk a magyar filmgyártásnak azt a fajta decentralizált struktúráját, amelyre hivatkozva később mondhattam, hogy nálunk a rendszerváltozás már a nyolcvanas évek elején megtörtént. Miközben a politikai változásokkal egy időben újra a táncházasok felé fordultam, mert Halmos Bélával beszélgetve rá kellett döbbennünk, hogy egy korai tévéfilmet leszámítva még nem készült olyan film, amely a maga valóságában mutatta be az egész mozgalmat. Így született meg a Mulatság, amelyet a Téka-táborban forgattunk.”


„1990 és 2005 között Halmos Bélával és Rosta Katalinnal közösen készítettem az MTV és a Duna TV táncházas műsorait (Népzenei Magazin, Táncház). Kati a gyártásvezetői feladatokat látta el, mi Bélával adtuk a tartalmat. Magamat mindig is botfülűnek tartottam, sosem szóltam bele zenei dolgokba, úgyhogy evidens volt a leosztás. Béla zenei rendezőként remekül kézben tartott mindent. Nekem ahhoz van érzékem, hogy észrevegyem, ki a hamis. Nem zenei értelemben. Hanem hogy ki az, akivel érdemes dolgozni. Zenei vonatkozásban azonban mindent ráhagytam Bélára. Így olajozottan zajlott a munka. A vágásnál ugyanígy működött: Béla megmondta, melyik a jó nóta. Én meg, hogy mikor elég belőle.”

„A szüleimtől két fontos dolgot örököltem: a nyitottságot és a toleranciát. Ahogy az én élettörténetem is azt példázza, hogy egy hagyományos értékeket képviselő polgári család leszármazottjaként miként jutottam el oda, ahová. A piaristáktól az 1956-os forradalmi eseményeken át a Kopaszkutyáig, a betyárfilmektől a népzenei magazinokig. Az, hogy a filmfőiskolán, a Balázs Béla Stúdióban, a Filmszövetségben, meg a különböző játékfilmjeimben amúgy mi mindent valósítottam/valósítottunk meg, persze érdekes lehet, de szerintem ez az ív a lényeg.”

Megosztás:
Az interjút Jávorszky Béla Szilárd készítette
A teljes interjú letöltése:
Szomjas György - életútinterjú [pdf]