Élet- és karrierinterjúk

(rezümé)

Az egypártrendszerben ugyebár csak a KISZ volt. Ez az egy szervezet volt a fiataloknak. Akkor is volt persze »mozgás«, de a párt korlátozta azt. Akkor az volt az ideál, hogy mindenki egyformán lássa a világot, úgy, ahogyan azt a vezető réteg meghatározza.

Kovács András

Kovács András

Kovács András Kossuth- és kétszeres Balázs Béla-díjas filmrendező 1969-ben készült Extázis 7-től 10-ig című játékfilmje egyike a Kádár-korszak populáris zenéjét feldolgozó legismertebb és legjelentősebb alkotásoknak, melynek ismerete megkerülhetetlen a magyar beat-korszak szempontjából.

Kovács András pszichológiát, szociológiát és esztétikát tanult a kolozsvári Bolyai Egyetemen, majd Budapesten, a Pázmány Péter Egyetemen. 1946-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán folytatta tanulmányait, ahol 1950-ben szerzett diplomtt. Ezt követően a Mafilmhoz került, ahol egy éven át dramaturg, majd 1951-től 1957-ig a dramaturgiai osztály vezetője volt. 1952 és 1954 között filmrendezést si tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Első játékfilmjét 1960-ban rendezte Zápor címmel. Ismertté az 1964-ben készült Nehéz emberek című dolgozata tette. Filmjével elnyerte a filmkritikusok díját, s az első magyar filmszemlén is kitüntették az alkotást. 1966-ban, Cseres Tibor regényéből készítette el a Hideg napok című filmjét, amely az 1942-es újvidéki vérengzést dolgozta fel. A film Karlovy Varyban a Filmfesztivál fődíját kapta. 1981-től 1986-ig a Filmművészeti Szövetség elnöke, 1996 és 1998 között pedig a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumának elnöke volt. 2004 óta a Magyar Mozgókép Mestere.

Arról, hogy miként került kapcsolatba a korszak populáris kultúrájával, a következőt mondta:

„Abban az időben a könnyűzenének volt egy folklórral kapcsolatos szárnya: az Illés együttes nagyon népszerű volt, én is nagyon kedveltem őket. De róluk annyi film készült, hogy arra gondoltam, valami mást kéne csinálni, és így került sor az Extázis 7-től 10-ig leforgatására. A címet Vitányi Ivántól kértem kölcsön, ő írt egy tanulmányt valamelyik folyóiratba ezzel a címmel, és ezt nagyon találónak tartottam.”

Arra, hogy érezte-e, hogy ellenszélben kell dolgoznia, amikor a beatet választotta filmje témájául, a rendező a következőképpen válaszolt:

„Nem emlékszem ilyenre. Az Extázis 7-től 10-ig esetében nem volt semmilyen cenzurális probléma, de elképzelhető, hogy azelőtt volt erről szó. […] Engem az Illés együttes inspirált, amit nagyon szerettem a folklorisztikus hangvétel miatt. De róluk rengeteget publikáltak, s ezért gondoltam, hogy másfajta hangvételű könnyűzenéhez nyúlok, olyanhoz, ami közelebb áll a beathez, a rockhoz. És volt bennem irónia is. A cím is tulajdonképpen ironikus cím.

Akkoriban készültem a Staféta című filmre is, ami szintén fiatalokkal foglalkozik. Az irónia mellett komoly hiányérzetem is volt, sőt elégedetlen voltam. Én még népi kollégista voltam, és mi még azt énekeltük, hogy »Holnapra megforgatjuk az egész világot!«. Ez volt a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének indulójában. Tehát egy erőteljes társadalmi átalakulásban gondolkodtunk, ami egyszerre jelentett földreformot, az ipar államosítását, a népi írók törekvéseit, tehát „szocialisztikus” elképzelések sokaságát. Az akkori fiatalokat viszont mindez nem érdekelte. Ez a szociális beállítottság, ami bennünket, volt népi kollégistákat jellemzett, már nem létezett, bár – a NÉKOSZ-t talán ’49-ben oszlatták fel, és most ’69-ben tartunk – húsz év valóban eltelt a kettő között. Az irónia éppen azt fejezte ki, hogy ez a generáció a valódi dolgokkal már nem foglalkozik, hanem este héttől tízig – innen a cím – van valamilyen (zenei) elfoglaltsága, ami korlátozott, ami nem hatja át teljesen az ő mindennapjaikat.

Most, negyven év elteltével, a forgatókönyv újraolvasásával, ahogy felidéztem a riportjaimat a gimnazistákkal, egyetemistákkal, néhány felnőttel – például Vitányival –, azonban kiderült számomra, hogy ez a film nem is volt annyira ironikus. Tulajdonképpen reális leírását adja a magyar társadalmi helyzetnek, és gyönyörködtem a „gyerekek” fejtegetéseiben, gondolkozásmódjában, és meg merem kockáztatni, hogy az éleslátásukban is: abban, ahogy hiányolják azt a fórumot, ahol megnyilvánulhatnak. Nagyon örülök ezért, hogy újra végigolvastam a forgatókönyvet.”

Az Extázis kapcsán a rendező a spontaneitás fontosságát emelte ki.

„A Nehéz Embereket tulajdonképpen öt portré alkotja, illetve egyszer Fábri Zoltán, aki kiváló rendező volt, és nagyon jó megfigyelő, azt mondta, amikor elkészültem, hogy ez a film nem öt portréból áll, hanem hatból. A hatodik nehéz ember én vagyok, mert bár nem jelenek meg egy kockán sem a filmen, de én kérdeztem, én reagáltam a beszélgetésekben, tehát így az én portrém is belekerült a filmbe. Erre nem gondoltam; én csak egy objektív, külső szem akartam lenni. És ugyanez mondható el a későbbi filmjeimről is.”

Arról, hogy miért éppen a filmben szereplő együtteseket választotta:

„Említettem a fiatalkori élményeimet a népzenével kapcsolatban, tényleg nagyon vonzott az a világ. Így amikor a beat elindult, nyilván az Illés zenekarra figyeltem fel. Az Illés után a Metrót ismertem meg, Zoránnal, majd beleástam magam, sőt jártam koncertekre is, és figyelni kezdtem a közönséget. Ez a riport is ilyen »előtanulmányok« eredménye.

Mint mondtam, az Extázisban van egy adag irónia. Bizonyos mértékig azért is kértem kölcsön Vitányi Ivántól ezt a címet, mert ő is »távolról« nézte a fiatalokat, mint én, nem azonosult a fiatal tömeggel, amely megtöltötte a koncerttermeket. Mi már idősebbek voltunk. Objektívan akartam megjeleníteni a beat-jelenséget, és mint társadalmi problémára akartam rá reflektálni.”

A beat fórumot, találkozási lehetőséget kínált az akkori fiataloknak – emlékszik vissza Kovács András, aki filmjének szereplőit értelmes, jó gondolkodású fiataloknak véli.

„Az egypártrendszerben ugyebár csak a KISZ volt. Ez az egy szervezet volt a fiataloknak. Akkor is volt persze »mozgás«, de a párt korlátozta azt. Akkor az volt az ideál, hogy mindenki egyformán lássa a világot, úgy, ahogyan azt a vezető réteg meghatározza. Ha ők mozdultak – mert ott is mozdultak, például Sztálin halála után, különösen Magyarországon – akkor lehetett másnak is. Később nem véletlenül neveztek minket a legvidámabb barakknak a táborban. Irigyeltek bennünket.

Vitányinak volt egy remek hozzászólása a filmben: azt állította, akkoriban vált világjelenséggé, hogy a kamasz tényező lett [a társadalomban]. Az egyik fiú is ezt fogalmazta meg: hogy mennyire földobta őt, hogy ő is valaki! A magyar fiatalok megfogalmazták ezt a világjelenséget. De úgy, hogy közben senki nem tudott konkrétan arról, hogy ez egy világjelenség. Az egész beatmozgalom egy kamasz-fogantatású valami volt Nyugaton. Magyarországon eredetileg nem így volt, és megtűrt műfajnak számított. Akkoriban a kultúrpolitikában voltak támogatott, tűrt és tiltott művek. A beat egyértelműen a tűrtbe tartozott. ’56 robbanása a politika józan részét állandóan figyelmeztette, hogy a mozgásterük korlátozott. ’49-től ’53-ig a politika azt hitte, hogy azt csinál, amit csak akar. ’56 után ez változott.”
Megosztás:
Az interjút Ignácz Ádám készítette
A teljes interjú letöltése:
Kovács András - életútinterjú [pdf]