Élet- és karrierinterjúk

(rezümé)

„Az identitásom mindig is magyar volt. De amikor ezeket a gyökereket láttuk, akkor tiszteltük őket. Nem azért játsszuk ezt a zenét, hogy megéljük a szerb identitásunkat, ugyanakkor örömmel felvállaljuk ezt a kötődést. "

Eredics Gábor

Eredics Gábor

Eredics Gábor (1955) elsősorban a Vujicsics együttes vezetőjeként – basszprímtamburásaként és harmonikásaként – ismert, de emellett 1982 és 2006 között a Magyar Művelődési Intézet tudományos munkatársaként dolgozott, 1998 és 2012 között az általa alapított Kalász Művészeti Iskola igazgatója volt, és fontos szerepet játszott abban, hogy 2007-ben a Zeneakadémián megalakulhatott a Népzene Tanszék (ahol jelenleg is tanít). 2016 óta pedig az MTVA-n belül működő Dankó Rádió csatornaigazgatója.

 „Az Eredicsek Vas megyéből származnak, a Szombathely melletti Ölbő a családi fészek, vélhetően horvát eredetű a név, de régen elmagyarosodott a família. Anyai ágról pedig templomépítő és szerb papi család sarja vagyok. A három bátyámmal, Józseffel, Tiborral és Kálmánnal viszont már hithű magyar katolikus családban nőttünk fel. Apám a Tegzes György karnagy vezette pomázi Szent Cecília Kórusban énekelt, és annak kottatárosa is volt. Az ötvenes években volt idő, hogy ruhástul aludt a konyhában, hogy ha az ÁVH jönne érte, lehetőleg ne verjék fel az összes gyereket. Szerencsére nem jöttek érte. De akkoriban és később is eléggé nyílt oppozíciónak számított, hogy mindhárom bátyám a szentendrei Ferences Gimnázium diákja lett. Én azért nem jártam oda, mert egyrészt – Tibor és Kámán bátyáim kapcsán – belekeveredtünk egy vörös zászlóval kapcsolatos diákcsínybe, másrészt kémikus szerettem volna lenni, úgyhogy az óbudai, akkor éppen Martos Flóráról elvezett gimnáziumba kerültem. Teljesen biztos voltam abban, hogy kémikus leszek. De közben 1970-ben Pomázon létrejött egy fúvószenekar, amit Papp Tibor vezetett. Ő volt az, aki biztatott minket, Kálmánt, Borbély Misit és engem, hogy »ügyes, tehetséges gyerekek vagytok, zenésznek kell lennetek.« Jó korban szólított meg. Úgyhogy átértékeltem a pályámra vonatkozó elképzelésemet, és érettségi után a konziba felvételiztem.”


„Már a konziba jártam, amikor a fúvószenekar egyik próbájára beállított Nyári Iván és a papája, hogy zenészeket kérjenek »kölcsön« a nemzetiségi táncegyüttes zenekarába. Végül is öten mentünk át a fúvószenekarból. Szépen megtanultuk a repertoár darabokat, a táncosok számára szükséges szerb, horvát, sváb, román, magyar és szlovák dallamokat.”


„1974 húsvétját szoktuk a zenekar születésnapjaként megnevezni, ekkor már egyértelműen együtt játszottunk a pomázi nemzetiségi táncegyüttes zenekarában. Viszonylag hamar eljutottunk a saját zenekari számokig. A pomázi táncegyüttes műsoraiban akkoriban gyakori volt, hogy amíg a táncosok két rész között átöltöznek, addig a zenekar bement a színpadra, és húzta... az időt. Mindig kilógott a lóláb, hiszen ilyenkor a feladatunk az idő kitöltése volt. Ezt méltatlannak éreztünk, ezért arra gondoltunk, hogy ezeket a zenekari számokat jól megcsináljuk. (…) Nem nagyon »berheltünk« bele a zenébe, csak használtuk az ízlésünket. És amikor a baranyai turné során a felsőszentmártoni fellépésen úgy tűnt, hogy a zenekarnak nagyobb sikere van, mint a táncosoknak, akkor rájöttünk, hogy jó úton járunk. És egyre inkább a sajátunknak éreztük a zenét.”


„Az identitásom mindig is magyar volt. De amikor ezeket a gyökereket láttuk, akkor tiszteltük őket. Nem azért játsszuk ezt a zenét, hogy megéljük a szerb identitásunkat, ugyanakkor örömmel felvállaljuk ezt a kötődést. Ráadásul annak a közönségnek, akiknek először játszottuk bálokon, ez fontos szolgálat volt. (…) Egyedül politikai téren akadtak gondjaink, az akkori Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége fenntartással fogatta az együttest, mert ők magyarnak tartottak bennünket. De a helyi közösség hamar befogadott, és az öregek elégedetten bólogattak, hogy »igen, ezek a fiúk szépen játsszák ezeket a régi dallamokat«. Majd 1976 őszén – több mint egy évvel Tihamér halála után – úgy döntöttünk, folytatván népzenei tevékenységét, felvesszük a nevét. Így legalább magyarázni sem kell, hogy milyen zenét játszunk.”


„Az 1977-es Ki mit tud?-on a döntőben Csider István citerással kerültünk össze, és bár a Kalino oro még egyáltalán nem volt beérve, olyan hatásosra sikerült, hogy a kategóriánkban győztesként zártuk a versenyt. Rettenetesen megugrott az ismertségünk. Ma, amikor annyiféle tévécsatorna van, már valóban nehezen elképzelhető, de akkor szinte mindenki a Ki mit tud?-ot nézte. Egy külvárosi hentesboltba nem lehetett úgy bemenni párizsit kérni, hogy ne gratuláltak volna. Nagyon felfokozott állapot ez, mindenki mosolyog rád és mindenki nagyon kedves, de a hirtelen jött népszerűséget persze nem volt könnyű feldolgozni.”


„Amikor 1980 környékén a Keszthelyi Georgikon fesztiválon játszottunk egy öltözőbe kerültünk »Rímhányó« Romhányi Józsi bácsival, felderült az acra. »Ó, maguk a Vujicsics együttes? Benne vagyok a sanzonbizottságban, onnan tudom, hogy magukat nagyon keresik egy lemeztervvel. Menjenek be mielőbb a Hungarotonhoz!« Nem nagyon hittem neki, hisz a Hungaroton akkoriban ugyanabban a Vörösmarty téri irodaépületben volt, csak egy emelettel feljebb, mint az Országos Filharmónia, ahol viszont minden adatunk le volt adva. Ha nagyon akartak, megtalálhattak volna. De azért csak bementem hozzájuk. És kiderült, hogy tényleg nagyon keresnek. Úgyhogy egy hét múlva bevittem nekik egy lemeztervet.”


„Valamikor 1983 őszén az Interkoncert egyik szervezője, Vakulya Sándor kérte, ha ráérünk, hozzunk össze egy próbát, mert jönne egy ausztrál szervező meghallgatni bennünket. Összehoztuk a Vujicsics zeneiskolában. Tényleg jött a szervező, rezzenéstelen arccal végigülte a bemutatót, majd szó nélkül távozott. Aztán egy hét múlva várt az üzenet, hogy mehetünk. Nem egyből, hanem csak 1985 tavaszán, de Vakulya megnyugtatott, hogy ők ennyire előre dolgoznak. Így is történt. Ezen a másfél hónapos turnén a nyugati partvidék kivételével az egész országot bejártuk, ráadásul főként klasszikus zenét kedvelő közönségnek játszottunk.”


„Amikor 1985 májusában visszaértünk Ausztráliából, újabb üzenet várt, ezúttal egy délszláv származású ausztrál, egészen pontosan tasmániai terjesztő, Stevan Markovic szeretne meghallgatni minket. A szentendrei Nosztalgia kávézóban neki is szerveztünk bemutatót, Márti is ott volt, meg talán még ketten a lányok közül. Azt hittük, hallott bennünket odakint, de kiderült, nem, csak az első nagylemezünket ismerte. Mondta, van egy Angliában élő amerikai barátja, Joe Boyd, szerinte őt érdekelné az anyag. Kérte, küldjük el neki kazettán az akkor már dobozban lévő második nagylemezünk anyagát, szívesen megmutatja neki. Így kerültünk kapcsolatba Joe Boyddal, a Hannibal Records vezetőjével, aki megvette Márti szólólemezének, a Muzsikásénak és a miénknek a licenszjogát a Hungarotontól.”


„1989 nyarán ugyan mi is részt vettünk egy nagy sikerű angol-skót turnén, sok elegáns helyen felléptünk Mártival, de ezt végül nem követte olyan nagy kiközvetítési hullám, mint a Muzsikás esetében. Ennek több oka lehetett. A legfőbbet abban látom, hogy a második lemezünk egy évet késett. Joe közben nyilván rádöbbent, hogy Márti különleges énekhangja az, amire igazán brandet lehet alapozni, amiből következett, hogy akkor inkább legyen magyar az anyag, abból pedig az, hogy akkor a Muzsikással. Lehet, velünk Márti sokoldalúságát szerette volna bemutatni, ami így nem valósulhatott meg. Az is benne lehetett, hogy Márti a Muzsikásnál sokkal inkább volt szólista, mint nálunk. És lehet azért is, mert akkoriban a zenekarnak sok nehézséget okozott Győri Karcsi alkoholbetegsége, aki ekkor Mártival élt együtt, úgyhogy Joe a problémáról közvetlen forrásból értesülhetett, és ez is visszatarthatta őt attól, hogy a Vujicsicsba komolyabban beinvesztáljon. De az is elképzelhető, hogy az időközben bekövetkezett tulajdonosváltás miatt sok kérdésben már nem dönthetett egyénileg.”


„A kilencvenes évek eleji délszláv háború minden szempontból hatalmas tragédia volt a számunkra. Még olyan szempontból is, hogy számos tamburánk a horvátországi Erdutban készült, a mester, Herceg Branko a háború során aknára lépett, meghalt, így többé már nem lesznek ilyen hangszerek. Sokat játszottunk Németországban, és egyszer a német szervező azzal mondta le a koncertünket, hogy náluk sok a jugó vendégmunkás, nem tudja, közülük ki szerb és ki horvát, és fél, hogy kellemetlenség lesz. Másik eset, ami nem velünk történt meg, de tudunk róla: Pécsett csak azzal a feltétellel kapott hangszereket az egyik együttes, hogy azon kizárólag horvát zenét játszhat. Mi viszont igyekeztünk ennek elébe menni és deklaráltuk, hogy a mi repoertoárunkban változatlanul jelen lesznek továbbra is mind a szerb, mind a horvát népdalok. És egyébként is a szerb Vujicsics Tihamér volt a magyarországi horvát népzene legnagyobb hatású gyűjtője, közreadója.”


„Magyarországról nézve úgy tűnik, mintha a szerb vezetés lenne a keményebb, a kevésbé európai, közben ez így nem igaz. Belgrádba hamar eljutottunk, 2006 októberében a művészeti akadémián és a Kolaracon is felléptünk. Ráadásul a szervezők sem kérték, hogy kizárólag szerb zenét játsszunk. Horvát részről ez a kérés szinte mindig felmerült. És hát rettenetesen sokat kellett várnunk arra, hogy végre 2017. február 3-án Zágrábba is eljuthassunk. Persze ott is a Magyar Intézetbe. Miközben a repertoárunk nagyobbik része horvát. Ahogy Tihamér gyűjtésének nagyobbik része szintén horvát.”


„Még a nyolcvanas évek legelején Sztojántól kaptunk egy fénymásolatot Bartók először 1935-ben publikált füzetkéjéről (Szerb és bolgár parasztzene a Bánátból). Teljesen odavoltunk tőle. Sztoján amúgy Denijs Dille kapcsán tudott róla, aki itt lakott a szentendrei Bogdányi utcában, és a Documenta Bartókiana 1970-ben publikált negyedik kötetében jelentette meg ezt a részletes és letisztázott lejegyzést. 1999 óta leveleztem Bartók Béla örököseivel, 2004-ben született belőle egy CD-ROM, 2017-ben pedig ez a reprint kiadás. Pedig az anyagot már régóta használjuk, már a második nagylemezünkön is játszunk belőle dallamokat, azóta pedig egyre többet. (…) Nagyon jók a lejegyzések, nagyon jó a zene. A mi repertoárunkból is sok szerepel belőle, a Söndörgőében szintén. Aztán Bartók – már az Egyesült Államokban – ismét kapcsolatba került a délszláv népzenével, 1941/42-ben ugyanis lejegyezte a Parry-gyűjteményt. E nagyszabású munka sajnos hat évvel Bartók halála után, 1951-ben jelent meg, de ez a hetvenöt dallamos lejegyzés és a délszláv népzenéről hozzá írt tanulmánya rendkívüli jelentőségű.


„Mondhatjuk, hogy mindig is a bartóki hozzáállást igyekeztünk képviselni a délszláv zenei kultúra befogadása érdekében. A legtöbbet igazából a magyar közönségnek játszottunk. Szerettük volna, hogy ez a közeg még befogadóbb legyen. Oldani a történelmi sebek ejtette rossz előítéleteket. Megmutatni, hogy ezek szép zenék, jó táncok, jó dallamok. És hogy mennyi minden köti össze ezeket a népeket és kultúrákat. Szentendre szép példája az együttélésnek, hisz a szerbek háromszáz éve menekültként érkeztek ide, menedéket találtak, és mindez a befogadó nép hozzáállását minősíti. Mi voltaképpen azt képviseljük, amit a Bartók. Hogy – hangozzék bár pátoszosan – a népek testvérré váljanak, és közben magyarként ugyanezt a hazát vigyük előre. Ez persze nem a mi fejünkből pattant ki, ez jellemzi az egész táncházmozgalmat. Ahol a táncházakban egyaránt játszanak és táncolnak magyart, románt, szerbet, bolgárt, görögöt. Ha nincs táncházmozgalom, valószínűleg mi sem létezünk. Legalábbis nem ilyen formában.”
Megosztás:
Az interjút Jávorszky Béla Szilárd készítette
A teljes interjú letöltése:
Eredics Gábor - életútinterjú [pdf]