Élet- és karrierinterjúk

Dabasi Pétert először egy archív tévéfelvételen láttam játszani a Kaláka-együttessel: József Attila Ősz és Háló című verseit énekelte egybefűzve, megejtő melankóliával – ráadásul a zenekartól kevésbé megszokott harmóniaváltásokkal. „Idegeim elmeritem, / mint a hálót, / hust fogni s a nehéz vizen / könnyű álmot.” Mintha Dabasi egész életútját ez a könnyű álmot halászó érzékenység jellemezné, amiben azonban korántsem csak a sötét tónusok a meghatározók. A delejezhető, de nyugodt derű ugyanúgy (ha nem jobban) formálja személyes és alkotói auráját.

„...(É)n a többiekhez (a Kaláka-tagokhoz – a Szerk.) képest valószínűsíthetően egy komorabb világból jöttem, ami kiütközhetett az alkotótevékenységemen. Bár számomra nem tartott hosszan az orfeós vagy a monszunos időszak, mégis mély nyomokat hagyott bennem olyan tekintetben, hogy ott a forradalmi hevület és a világmegváltó ambíciók olyannyira összeszervesültek a zenével, hogy az utóbbi átlényegült az előbbiek eszközévé. (…) Ugyanakkor el kell mondjam, hogy bár e felé is nyitottan és érdeklődve fordultam, mindig is olyan karakter voltam, aki távolról figyel, és fenntartásokkal kezel minden olyan hitbéli, ideológiailag meghatározott tevékenységet, ami esetleg a tisztánlátás útjába állhat. Később, az Orfeo esetében is igyekeztem minél távolabb tartani magam az éles radikalizmustól, de ezt a semlegességet nem a félelem, hanem az a fajta bizonytalanságérzet diktálta, ami tulajdonképpen ma, az internet világában is időszerű, ahol csak kerülőutakon lehet hozzájutni bármilyen igazán komolyan vehető, megbízható, hiteles információhoz, mert mindenfelől megmerevedett véleménybuborékok állnak az ember útjába.”

Péter pesti, Beatles-t gitározgató műszaki főiskolásként csöppent bele a protest-songokat előadó Monszun együttesbe; ezután az újbalos ideológiák mentén szerveződő Orfeo, majd a versmegzenésítéseket játszó Kaláka, később pedig a táncházmozgalom örvén alakult Vízöntő tagja lett, hogy aztán a rendkívül fluktuáló összetételű, külföldi karriert is építő Kolindában találja meg igazán azt a szerencsés csillagállást, amit a közösségi alkotómunka (valamint az egyéni sorsformálás) legfontosabb mozzanatának tart a mai napig. „A népzene mély, leírhatatlan lelkülete csapott meg; ami a zenei tér mögött van, az viszont egy másik dimenzióra, egy művészeten túli másvilágra nyitotta meg a fülem. Ha valaki Bartókot hallgat, akkor megértheti és megérezheti ezt, mert bár az ő munkássága szigorú értelemben korántsem nevezhető eredetinek, vagy olyannak, ami a – formális értelemben vett – autentikus vetületeket örökíti meg, mégis ott van mögötte az egész néplélek. Emlékszem Kiss Feri interjújából arra a neki címzett vádra, miszerint »már megint belehugyozott a tiszta forrásba«, és pontosan ez az, amit én sosem értettem. Milyen tiszta forrásba? Honnan fakad ez a forrás, és meddig tiszta, hol, milyen hatásokra és mitől kezd el koszolódni a vize? Ki és miért akarja megmondani nekem, hogy mi az, amit szerethetek, és honnantól kezdődik az, amit már nem? Valóban ilyen egységes, hermetikusan zárt értékvilág lenne a szájhagyomány útján terjedő népdalkincs és népművészet?”

Saját bevallása szerint őt magát a bolgár folklór még a magyar népzenénél is inkább ösztönözte: gadulkázni kezdett, többször megfordult Bulgáriában, saját gyűjtések és hangszervásárlás céljából. Az akkoriban még nem felcímkézett „world music” bűvöletében, ezzel együtt egyfajta racionalizáló hajlamtól indíttatva kezelte saját szűkebb-tágabb környezetének ezirányú kísérleteit, esetleges (társadalmi horizonton is elhelyezhető) polémiáit az – azóta is rendre előkerülő – elkülönböződő zenei attitűdők autencitásával kapcsolatban.

„Az autentikus, életszerű, törzsi létmódhoz és munkához, valamint különböző tevékenységekhez szervesen kötődő, egészen funkcionális afroamerikai népzene, és az európai kultúra találkozásával kapcsolatban azonban elképesztő lett volna megkérdőjelezni, hogy teremthet-e valami újat az, ha valami – történetesen a rabszolga-kereskedelem rettenetes útján – eljut egy olyan civilizációhoz, ami aztán magába szippantja, asszimilálja, és ekképpen újraalkotja azt. Nem hiszem, hogy sokan feltették a kérdést, hogy miért nyúl hozzá bárki is az originális, autentikus afrikai zenéhez, mert magától értetődő volt, hogy nem lehet manuálisan megakadályozni egy olyan – blues, dzsessz, gospel és spirituálé formájában variálódó, rendkívül szerteágazó – zenei világ terjeszkedését, vagy adott esetben »mutálódását«, ami már dinamikus mozgásnak indult. Olyan műfajok alakultak ki, amik valójában nem működnek zárt műfajokként, eltűntek a merev stílushatárok, mivel mára már evidenciává vált az átjárhatóságuk. Fel sem kéne merülnie annak a kérdésnek, hogy a kultúrák közötti kapcsolatteremtés létrehozhat-e olyasvalamit, ami nem kioltja, hanem éppen hogy életben tartja a tradíciókat. Én továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a magyar és egyéb kárpát-medencei, vagy akár azon kívüli zenei lelkületek összeeresztéséből olyan mindaddig ismeretlen világok születhetnek, amelyek sokkal hitelesebben tudják képviselni az ősi hagyományokat, mintha egy az egyben lemásolnák azokat. Valószínűleg az is közrejátszott a megújuláspárti mentalitásom kialakulásában, hogy városi gyerek lévén nem rendelkeztem olyan gyökerekkel, amik valamiféle érintetlennek tűnő népzenéhez kötöttek volna, és nem is próbáltam »műparaszt« lenni, mert számomra az volt a természetes, hogy a különböző források összehasonlításával létre akarok hozni valami mást, ami valamiképpen addig is létezett, csak nem ebben a formában.”

Péter a korai pezsgéshez, felhajtóerőhöz, szellemileg is megalapozott zenei szerveződésekhez képest (a Kolinda franciaországi fordulóját követően), a nyolcvanas évektől kezdődően visszavett a tempóból (bár az Unikum együttessel, a Kolindával, illetve a Makám és Kolindával továbbra is koncertezett és készített felvételeket). A Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál helyezkedett el (többek között neki köszönhetjük azokat a Weöres Sándor- és Pilinszky- verslemezeket, amelyek anno még bakeliten jelentek meg, és valószínűleg számos magyar háztartásban fellelhetők.

„... (N)em bántam meg, hogy fokozatosan felhagytam a zenéléssel, bár sokan mondták, hogy nem szabadott volna, és mivel nem akarok álszerény lenni, ki merem jelenteni, hogy a szőnyegszövő monomániám miatt elszalaszthattam néhány jó lehetőséget, de azt sosem éreztem, hogy többre voltam hivatott, mint amit véghezvittem. Rengeteg olyan produkcióval találkozom minden téren, műfajtól függetlenül, amiről mindig az jut eszembe, hogy de jó lett volna, ha ez nem született volna meg... Töméntelen mennyiségű középszerű zenével, filmmel és színdarabbal van tele a világ, és itt nem is a showbizniszről beszélek, hanem azokról, akik többet gondolnak magukról, mint amennyit érnek. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért kell erőltetni a teljesen jellegtelen, felejthető dolgok tömeggyártását, és kinek jó az, ha rossz értelemben vett iparművészeti alkotások hígítják fel a kultúrát, miközben az emberek ízlését végleg elsüllyesztik a föld alá.”

Az egyáltalában nem „arany” középszer valóban nem (vagy csak visszhangszerűen) idézheti fel az akár aranykornak is mondható hetvenes évekbeli zenei élet kísérletező alkotóközösségeit. Mintha a Dabasi Pétert és társait jellemző kreatív libidó is hiányozna az akár autentikus, akár progresszív vonalon mozgó népzenei ihletésű együttesek kohéziójából. Az a fajta „elszemtelenedés”, ami anno például a kolindásokat ösztönszerűen jellemezte, manapság mindinkább az elszellemtelenedésnek (ezzel együtt alkotói attitűdhiánynak, sőt körmönfont kontraszelekciónak) adta át a helyét.

„A Kolindából ez sosem hiányzott, akkor sem, amikor nagyon rosszul játszottunk, mert mindig volt két olyan perc, amiért az egész koncertet, sőt, olykor volt, hogy két ilyen percért az egész rosszul sikerült turnét megérte végigcsinálni – mert az a rögzült rutinon túli két perc leírhatatlan. A többszólamúság miatt megkerülhetetlen szempont volt számunkra, hogy minél jobb énekesek legyenek a csoportban, akik képesek figyelni egymásra, és ez a közös hangzásra koncentrált figyelem fokozatosan elemi energiává alakult. A Kolindával számtalanszor elértük azt, hogy egy kiszámíthatatlan, váratlan pillanatban egyszerűen kitörjön belőlünk az őszinteség. Volt, hogy minden nap öt-hat órát próbáltunk, együtt gyakoroltuk a ritmusokat, ebédeltünk, dumáltunk, és amikor felmentünk a színpadra, sugárzott rólunk, hogy egymásra vagyunk hangolva. Azt hiszem, ez a kulcs. Hogy körbefogja a közönséget az együvé tartozás atmoszférája.”