Élet- és karrierinterjúk

A Zeneakadémián 1951-ben karnagyként végzett Bolba Lajos (1931, Késmárk) 1959-ben került a Magyar Rádióhoz, ahol hamarosan a Könnyűzenei Osztály vezetője lett. A könnyűzenei felvételek készítése éppúgy hozzá tartozott, mint a könnyűzenei műsorszerkesztők vezetése. Ezáltal a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években erősen meghatározta az intézmény zenei arculatát. A könnyűzenei műsorok kísérésére megalapította a Harmonia Vokált, amelynek többek között – fiatalon – Dobos Attila, Aldobolyi Nagy György, Victor Máté, Wolf Péter és Antal Mátyás is tagja volt. 1986-ban az ő kezdeményezésére jött létre az eMeRTon-díj.

1991-es nyugdíjazása után előbb a Magyar Televízió szórakoztató zenei részlegét vezette, később a Kongresszusi Központ igazgatója, majd a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola igazgatója volt. Nyolcvannégy évesen változatlanul aktív: az elmúlt években a leányfalui Faluházban vannak rendszeresen bemutatói, a legújabbnak – Zorba – épp a beszélgetés idején (2015 áprilisa) zajlottak a próbái.

A Késmárkon született, német, cseh, szlovák és magyar nyelvű elemibe egyaránt járt Bolba tizennégy éves korában, 1945-ben költözött Budapestre. (Szülei és testvérei csak később jöttek utána.) Hogy megéljen, tejet árult a gimnáziumban, valamint a Teleki téren felvásárolt rossz órákat javította meg és adta el újra. 1951-ben karnagyként végzett a Zeneakadémián, de alighogy átvette a diplomáját, megállt egy teherautó a ház előtt, fél évre kitelepítették Kálkápolnára. Amikor pedig visszajöhetett Budapestre, a szüleinél várta a katonai behívó.

„Mondom, én nem megyek el katonának. Akkor inkább még tanulok. Beszaladtam a Pedagógiai Főiskolába, a Cukor utcába, ahol ismerős zenetanárok – Rezessy László, Rossa Emő, Faludi Béla – voltak. Kértem, vegyenek fel tanév közben. Rezessy volt a tanszékvezető. Persze felveszünk, de milyen szakra? Legyen ének-zene. Igen, de az a testneveléssel van párosítva. Én meg örök életemben fel voltam mentve tornából a billentyűzavaros, aritmiás szívem miatt. Akkor legyen szlovák a párosítás. Úgyhogy olyan diplomám van, ami senkinek nincsen: ének-zene és szlovák irodalom-nyelvszakos tanár vagyok.”

Később az Erzsébet téri kultúrház vezetésére kérték fel, irodalmi beszélgetéseket, filmvetítéseket, tánczenei esteket szervezett, egészen addig, míg az épületet 1957-ben le nem bontották. Közben Frantisek Hadas hétszeres cseh íjászbajnok segítségével megalapította a magyar íjászszövetséget. Ezt követően két évet éneket és politechnikát tanított a Szemere utcai iskolába, majd  felkérték a Magyar Rádióból, hogy könnyűzenei műsorokat készítsen.

„Nekem akkor semmi közöm nem volt a könnyűzenéhez. […] Illetve mivel apám pesti volt, annak idején hozatta a húszas, harmincas évek lemezeit. Ismertem tehát azt a zenei világot, de nem foglalkoztam vele. […] A rádióban elkezdtem szerkeszteni ezeket a slágereket. Kabos Gyula dalait, például a Barcelonát. „Barcelonában áll egy kis ház és a sarkán van egy kis kávéház...” Ezeket mind tudtam. Olyan sikerem lett vele, hogy zsákszámra kaptam a leveleket. Na, erre Rudiék mondták, ez kell nekünk. Azzal megtettek a könnyűműfaj főnökének. Hozzám tartoztak a szerkesztők, hozzám tartozott a jazztől kezdve minden. […] Ott volt Bágya, Gyulai, Balassa, Tamássy, szóval a teljes szakma, akik az egész életüket ennek szentelték. Nagyon szabadkoztam először Faludinál, hogy hát ezek megesznek engem. De mondta, csak csináljam. Adott nekem 150 ezer forint keretet – ez akkor még jó pénz volt – én pedig ezeket az embereket úgy elláttam munkával, hogy köpni-nyelni nem tudtak mellette. Zenét kellett írniuk, hangszerelniük, rendezniük, mellette nem értek rá semmire. Megvettem őket. Csatát nyertem. Úgyhogy végül mindegyikkel barátságba keveredtem. Gyulaival öthetes európai turnét csináltunk, Bágyának én voltam az esküvői tanúja, amikor Marit elvette.”

„Miután éjjel-nappal dolgoztattam a 8-as stúdióban az embereket, a zenekar [Stúdió 11 – a szerk] beosztása is hozzám tartozott. Oda senki más nem léphetett be, csak aki tőlem megkapta a stúdiót. Állam voltunk az államban. A 8-as mellett a 22-est és a 6-os stúdiót is sokszor igénybe vettem. Amolyan ötletgyár voltam. Ültem a Pagodában, jöttek az írók, a színészek, folyt a munka. Nem volt öt szabad percem, az ebédet is csak úgy bekapkodtam.”

„Csináltam a szerzői, előadói esteket, Made in Hungary, Tessék választani!, mindenfélét kitaláltam. Jöttek – mert az is hozzám tartozott – az énekesjelöltek meghallgatása, a beérkező dalok elbírálása, ami megint többrétű volt. Hisz ezek a dalok először a Sanzon- és Táncdalbizottsághoz kerültek. Ott politikai szempontból megszűrték őket. […] Én meg összehoztam egy másik bizottságot, amelyben Bágyától Dobsán át Balassáig szakemberek ültek. Meg egy-két zenei szerkesztő. És akkor ott kiválasztottuk azt, amennyit fel bírtunk venni. […] Hogy mi alapján válogattunk? Először is hogy épkézláb dalok legyenek. Néztük, hogy a szöveg mennyire passzolt a dalhoz. Mert ha szomorú szöveg volt, de közben vidám dal, akkor az nem passzolt. Ha volt ilyen – persze most leegyszerűsítem a problémát –, akkor vagy az egyiket tartottuk meg vagy a másikat. Mondjuk új szöveget írattunk hozzá. Ha a melódiában oda nem illő fordulatok voltak, azokat kijavíttattuk. Szóval ilyenek.”

 „Ha a zenekarok a dalokban hibás akkordokat írtak a dallam alá, azt a zenei rendező hozta rendbe. De az elfogadás nem az ő feladatuk volt, hanem ezé a bizonyos bizottságé. Na, hát ez ment egy darabig, Made in Hungary, Tessék választani!. Ezek mind új dalok bemutatói voltak. Egyszer megjelent nálam Bánki Laci, hogy ő is szeretne a tévében valami hasonlót, új dalok bemutatóját csinálni. Táncdalfesztivál lenne a címen. Jönnék-e segíteni? Mondom, persze, hogy jövök. Úgyis itt lesz a Magyar Rádióban a felvétel, hisz a tévéfelvételek mindig nálunk készültek. Hát persze, hogy segítek. […] Na, elég az hozzá, hogy megtörtént a fesztivál. Azt hiszem, az 1966-os az Erkel Színházban volt. Óriási siker. Jött a második, a harmadik, és akkor jöttek sorban a fesztiválok. Persze néha egy-két év szünettel, meg volt Interpop Fesztivál, Metronóm 77, szóval változtattuk a neveket. Attól függ, hogy honnan kaptuk a pénzt. Hol a koncertiroda adott rá pénzt, hol más.”

„Az egész [könnyűzenei] szakma nem kapott elismerést. Soha. Ha belegondolsz, a mi dalainkra való szavazások voltak az első szabad választások Magyarországon. Ettől borzasztó pipák voltak ránk a politikusok. A sajtót szinte leállították, hogy jót írjanak a fesztiválokról. […] Kaptam később még mást is. Amikor Amerikában megszületett a West Side Story, akkor is behívattak a pártközpontba, hogy miként merek egy ilyen kozmopolita zenét leadni a Magyar Rádióban. […] Volt még egy ügy, amiért majdnem lefejeztek. Csináltam húsvét vasárnapján Tíz pár csókot egyvégből címmel egy magyar nótaestet, Utri Annával, László Imrével, meg hasonló magyar nótásokkal a Vasas székházban. Hogy ezért mit kaptam! Pedig akkor még nem is voltam rádiós. Miközben sosem értettem, miért nem kaptak kitüntetést ezek az emberek.”
„Mindenesetre én kitaláltam, hogy legalább mi, a Magyar Rádió díjazza ezeket az embereket. Ha már a kultúrpolitika ennyire negligálja őket. Sokat gondolkodtam rajta, mi legyen a díj neve, miként folyjon az átadás, stb. Amerikai példa alapján kitaláltam, hogy legyen benne az MR, tehát Magyar Rádió és valami hangra utaló szó. Így lett belőle eMeRTon-díj. A Kongresszusi Központban tartottuk meg az első díjátadót. […] Antal Imrus vezette. Akkor még három ember volt a jelölt, a szakmai és a közönség szavazata alapján – amit ma is csinálnak, de nem rádiós díjként. Ott dőlt el minden, ott bontotta fel a közjegyző a borítékokat. Én sem tudtam, hogy ki az első. Tényleg nem tudtam. A közjegyző dolga volt a szavazatokat összesíteni. Emlékszem, az elsőt Vikidál nyerte Bessenyeivel szemben.”
„Bimbam Terit [Harangozó Teréz közismert beceneve a szakmában – a szerk] is én hoztam be a szövőszék mellől. Ahogy Paudits Bélát is a színművészetin válogattam. Meg Zalatnayt is. A Vigyázó Ferenc utcai Scampolo Klubba bementem meghallgatni. Ez volt az első alkalom, hogy nem táncoltak a zenére, hanem a földön ültek és hallgatták Cinit. Nagyon jól csinálta, mondtam neki, jöjjön be a rádióba, csináljunk próbafelvételt. Nem jött be a megbeszélt időben. Másodszor sem. Csak harmadszorra. Szóval nehezen lehetett rávenni arra, hogy hivatalosan is énekeljen. Sok ilyen volt.”

A Kádár-rendszerben a közintézmények vezetőinél, középvezetőinél lényegében kötelező volt a párttagság. A kérdésre, hogy volt-e piros könyve, Bolba Lajos a következőt válaszolta:

„Azzal, hogy a felvételkor bemondtam, hogy van két disszidens testvérem, és ki voltam telepítve, lényegében igazoltam magam. Engem soha nem köteleztek se párttagnak, se semminek. Nekem soha nem szólt senki, hogy be kellene lépnem. […] 1956-ban kiment a két testvérem, már nekem is a hátizsák is a vállamon volt, meg a feleségemnek is. Anyám éppen nem volt idehaza, apám meg csak állt az ajtóban, és kérdezte: „Lalikám, hát te is itt hagysz?” Na, ennyi kellett, hogy letegyem a hátizsákot. Maradtunk. Nem bántam meg, végül is – hogy mondjam – az életben megtaláltam a helyemet. Ha nem is egészen úgy, ahogy akartam, de jó volt. Nem panaszkodom.”